Stelarc

"Idejétmúlt az emberi test"

2016. július 2. 09:00

Stelios Arcadiou, azaz Stelarc, a ciprusi származású ausztrál performer „ember-gép szimbiózisról szóló sci-fi forgatókönyvekként” határozza meg saját műveit. Az 1946-os születésű művész munkái ugyanúgy cyborg kategóriásak, mint Kevin Warwické vagy a Brain Baron látott Neil Harbissoné: robotkéz, harmadik fül, virtuális test, gyomor szobor és hasonlók.

Elméleti alapvetés

Stelarc művei abszolút csúcstechnológia-előadások, folyamatosan megkérdőjelezik az emberi testről alkotott elképzeléseinket. Vizsgálódásai, kísérletei középpontjában a technológiához fűződő viszonyunk áll, melyet ember-gép interfészek egész arzenáljával szemléltet: mesterséges végtagok, orvosi képek, robotika, Virtuálisvalóság--rendszerek, világháló…

Az emberi testet „idejétmúltnak” tartja, meg kellene szabadulnia biológiai, kulturális és planetáris tartalmától, jellegétől, vallja. Az új technológiák új testeket teremtenek, mutációval és szimbiózissal kell elindulni a poszthumán állapot felé vezető úton.

A test zombi is, cyborg is, újra kell pozícionálni, meg kell szabadítani biológiai-pszichológiai jellegétől, bedrótozás helyett úgy felerősíteni, hogy jobban alkalmazkodjon a megváltozott és állandóan változó körülményekhez, készen álljon egy esetleges világűrbe rajzásra.  Üregeket fúrni belé, dehidratálni, szintetikus szövetekkel helyettesíteni a bőrt, miközben a maradék belső szerveket nanobotok regenerálnák.

Keményen fogalmaz: az én helyett a szerkezetre összpontosítsunk, mivel a hagyományos (plátói, kartéziánus, pszichoanalitikus alapú) metafizikai ellentétpárok, megkülönböztetések (test-lélek, agy-elme stb.) ugyanúgy feleslegessé, idejétmúlttá váltak, mint az „archetipikusról” és az „allegorikusról” folytatott posztmodern locsogások.

Az én, a szexuális különbségek, illetve a szimbolikus iránti megszállottság elveszítik meghatározó jellegüket. A kibernetikus rendszerek vezérlik, feltérképezik, módosítják és automatizálják a testet: „nem a gondolatok, hanem a formák szabadsága számít.”

Az információs kor tempója, a folyamatos adatrobbanás meghaladta az emberi idegrendszert. Egyszerre futott csúcspontra az emberi civilizáció és zsákutcába az evolúció: „a hanyatló biológiai fázisban úgy merülünk el az információban, mintha kárpótolna a genetikai elégtelenségekért. Az információ az idejétmúlt testet aládúcoló művégtag.”

A mérhetetlen adatbányászat nemcsak értelmetlen, jelentés nélküli szertartás, de egyben halálosan romboló, bénító folyamat is. Csábítja a tudatot, és biológiailag igazoltnak tűnik, holott csak a test “meghaladott pleisztocén programját” elégíti ki. A kortex egyre több adatra vágyik, de képtelen többé tárolni és feldolgozni azt. Adat-túladagolásban szenvedünk.

A specializáció is az információ szerepváltását bizonyítja: míg korábban a valóság megértésének egyik eszközéül szolgált, addig jelenleg ellentmondásos, töredezett, összefüggéstelen és feldolgozatlan adathalmazokat generál. A legfőbb szorítást nem a gravitáció húzóereje jelenti többé, hanem az információba vetett hit. Végéhez közeledik az ember pszicho-szociális fénykora, „agyi fantáziáink alkonyát éljük.” A jelképek összes erejüket, az információhalmozás valamennyi célját elveszítette. Az emlékezet utánzássá lett, és a gondolkodás se elég már. Ezért kell a testnek függetlenítenie magát az evolúció folyamán magába szívott biológiai, kulturális, planetáris tartamoktól.

Variációk az emberi testre

Több okból kérdőjelezi meg a hagyományos (kétlábú, lélegző, 1400 köbcentis agyú, kétszemű) testet, mint adekvát biológiai formát. Egyrészt, mert képtelen megbirkózni a rázúduló információ mennyiségével, minőségével, komplexitásával. Másodszor mert megfélemlíti a csúcstechnológia pontossága, ereje, gyorsasága. Nincs kellően felvértezve biológiailag: hamar fárad, táplálék és víz hiányában csak hetekig, oxigén nélkül percekig bírja, betegségek kínozzák, idő előtt meghal. Ráadásul, mivel nem modulárisan tervezték, és túlérzékeny az immunrendszere, rosszul működő szerveit nehéz helyettesíteni. Csak, ha tisztában lesz jelen helyzetével, akkor lesz képes evolúció utáni stratégiák kidolgozására. Például, hogy ne a reprodukcióval, átörökítéssel állandósítsuk a homo sapienset, hanem a férfi-nő kapcsolat ember-gép interfész általi felerősítésével…

Egyelőre viszont (megszokásból, automatikusan) hiányzó, nem-jelenlévő testekként működünk, mert a test és környezete között interfész-viszony áll fenn: érzékelői – ellentétben a nem túl hatékony belső ellenőrző rendszerével, illetve a mozgás, a tájékozódás miatt – nyitottak a külvilágra. Tudatosság főként akkor tapasztalható, ha testünk egyáltalán nem, vagy rosszul funkcionál.

Kiáltványszerűen fogalmaz: semmi értelme többé, hogy testünket a pszicho-szociális én „lakhelyeként” fogjuk fel. Inkább ellenőrzés alatt tartandó, folyamatosan szerkezetként, „nem szubjektumként, hanem tárgyként, de nem a vágy tárgyaként, hanem megtervezendő valamiként” kellene értelmezni.

A tűrőképesség határai

Projektjeit, performanszait, elméleti írásait különböző művégtagok, mesterséges testrészek állandó jelenléte határozza meg. Nem a hiány megszüntetéseként, nem pótlékokként, hanem többletként, a test formáját és funkcióit erősítő eszközökként, interfészekként fogja fel őket.

Például a harmadik fül is ilyen – ha képes volt harmadik kezet kivitelezni, miért ne lehetne harmadik fület?

Egyik leghíresebb projektjében, a Virtuális Karban (1992-93) az Adatkesztyű Kontroll gesztusfelismerő parancsnyelvvel irányított végtagból – többek között – extrakezek nőttek ki, leklónozta önmagát. Az ipari robotkarok szinte mindenre képesek voltak.

„Ha az irányító ember és a robot közötti, az érzékekre vonatkozó visszacsatolási hurkok minőségileg és mennyiségileg egyaránt megfelelnek, a köztük lévő lélektani távolságok is eltűnnek; másként fogalmazva, ha a robot úgy tesz, ahogy az ember parancsolja, és az ember érzékeli azt, amit a robot érzékel, az ember-gép rendszer operációs egységgé áll össze” – hirdeti a művész.

A Harmadik Kéz a jobbkarhoz erősített, elektromágneses jelekkel aktivizált, s a másik kettővel koordináltan mozgó robotkéz az egyik performance során (aligha véletlenül) az „evolúció” szót írta a falra.

„Az evolúció akkor ér véget, amikor a technológia bekebelezte a testet." Az emberi történelem egyik legfontosabb eseményének test és technológia egybenövését tartja: utóbbi már nem kiegészítő funkciót tölt be, hanem a test nélkülözhetetlen összetevője.
A hangchippel, szenzorokkal felszerelt harmadik fül plasztikai sebészeten túlmutató végeredménye, ellentétben a szinte csak a hardverre vonatkozó, mechanikus harmadik kézzel a szoftvert is érinti: a pluszfül formában, szerkezetben ugyan megegyezne az eredetivel, viszont másként működik majd.

A testátalakítás-projekt előkészítését, a fizikai paraméterek meghatározását, a tűrőképesség tesztelését leginkább a korábbi munkák, mint például az 1976 és 1988 közötti huszonöt „felfüggesztés” célozták. Fertőtlenített kampókra akasztották ki, testét fémhorgokhoz erősítették, majd hosszabb-rövidebb ideig lebegett több világváros légterében. Folytatásként bőrünk levedlését, szintetikussá cserélését vázolja fel. „Pánplanetáris” fiziológiánk részeként – megnövelt agykapacitással, kifinomult érzékelő-antennákkal.

Különböző testrészeiről szintén készültek a szó szoros értelmében „belső” felvételek, videók: gyomráról, tüdejéről, vastagbeléről… A későbbi munkák viszont már testünk felerősítéséről, kiterjesztéséről szólnak. Az agyhullámokat, a vérkeringést, az izomzatot, a mozgást a művésszel interakcióban álló különböző átalakítók és érzékelők módosítják.

Halhatatlanság?

Ha a testet moduláris úton újratervezhetjük, megkönnyítve a „hibás részek” helyettesítését, technikai értelemben semmi nem indokolja többé a halált. Stelarc nyomatékosít: nem kijavítani, hanem helyettesíteni.

Kortalan, hibátlan, fáradhatatlan, elpusztíthatatlan, állandóan megújuló és aktivizálható testek… Korábban utópikus álomként, futurista látomásként lesajnált fikciók válnak valósággá, mint a „posztevolúció” alapfeltételének számító halhatatlanság. Stelarc koncepciója – ugyan módszertanilag különbözik, de a lényeget tekintve – egybecseng a transzhumanisták számos gondolatával.

A technika jelentősége nemcsak erejében rejlik, hanem az általa teremtett absztrakcióban is. Kibékíti a testet és a világot. Lehetőség nyílik a test távirányítására, majd a különböző testek közös cselekvésére is: a rendszer biztosítja, hogy a mozgások – a térbeli távolságok ellenére – áthelyezhetők legyenek.

A gépekkel, mesterséges eszközökkel felerősített test „parazita”, szimbiotikus viszonyba kerül az információval: a hálóról leszedett képeket kereső-szerkezet elemzi, s egy izomstimuláló rendszeren keresztül juttatja el az immáron egy kiterjedt virtuális ideghálózat (környezetével interaktív) részeként működő testhez. A tetszés szerint válogatott adatok – a testen, illetve környezetén megjelenítve – beindítják az izomzatot.

Stelarc (először 1997-ben, Glasgowban előadott) performance-e a test vizuális és mozgás-paramétereinek – a „cyborg-szinten” túli – elektronikus bővítését célozta. Bekapcsoljuk, és máris az adattérben bolyong, mint egy parazita… Virtuális ideghálózat tartja fenn.

Természetesen újabb tökéletesítésekre is rászorul: például hatlábú, pneumatikus és elektronikus rendszerek által irányított lépegető szerkentyűre. A kar- és lábmozdulatokra reagáló gép rugalmasabb, engedelmesebb a robotoknál.

A bejegyzés trackback címe: http://digit.mandiner.hu/trackback/23051