Villanások az igazi gépzene történetéből

A dzsesszzenész robot és a 72 ujjú gitáros

2015. november 25. 11:15
Lehet-e a számítógép is kreatív, alkothat-e zenét, vagy csak az ember kiváltsága a művészet? Az utóbbi két évtizedben sok robotzenészt láttunk, programok is megcsillantották tehetségüket, de az eddigi eredmények inkább érdekességek, látványos showelemek, semmint veretes alkotások. Szubjektív áttekintés zeneszerző programokról, robotokról.

Dzsessz-improvizációk

Benjamin Grosser, az Illinois Egyetem újmédia-tanára különleges rendszert fejleszt: robotja improvizációval válaszol dzsesszzenészekre. Miután hallotta őket, valósidőben reagál rájuk. Hallgatás közben sémákat követve elemzi a zene elemeit (hangmagasságot, hangszínt, ritmust), majd mesterségesintelligencia-programja előzetesen kiértékelt dzsessz-szólókat tartalmazó ismeretbázist fut át, és válogat benne. Az elhangzottakhoz hasonlót igyekszik találni és játszani.

De ne örüljünk túl korán, mert ha ilyen zenésztársat keresünk, egy ideig még várhatunk, ugyanis a DARPA „Számítógépekkel kommunikálni” programjához tartozó projekt kifutása öt év.

„Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak mi emberek, tudunk művészetet létrehozni. Érdekel, hogy mik a határok. Művészként funkcionáló számítógépes rendszerek fejlesztésével nemcsak a művészet fogalmát és határait, a művész szerepét gondoljuk újra, hanem jobban meg is értjük az alkotói folyamatot” – nyilatkozta Grosser.

Másként fogalmazva: tényleg csak az ember kreatív, vagy számítógép is lehet művész?

Grosser gondolatai meglepőek, de nem egyediek.

A gépi kreativitás ugyan az MI-kutatás egyik viszonylag új szakterülete, viszont már az 1970-es években fejlesztettek irodalmár, képzőművész és zenészprogramokat. Eleinte szenzációszámba mentek, aztán inkább kisebb, mint nagyobb sikereket értek el.

A diszciplína (ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről) három főcélt szolgál: egyrészt emberi szinten alkotó, másrészt a mi alkotóteljesítményünket növelő programok fejlesztését, harmadrészt jobban megérthetjük vele az emberi kreativitást.

Robotzene robot nélkül

De valóban képes egy robot a mi fülünknek is tetsző zenét játszani, alkotni?

Eddig csak nagyritkán sikerült jóindulattal hallgathatónak nevezhető valamit generálniuk…

És most tekintsünk el az elektronikus muzsika lassan évszázados vonulatától, napjaink partizenéitől, mert hiába aggatják rájuk előszeretettel a „gépzene” titulust, a legnagyobb ellenzők is jól tudják, hogy egytől egyig emberi alkotások. Úgy is fogadjuk be őket.

Grosser teljesen más – rövid, de látványos – hagyományt követ: fizikai robotokban vagy megtestesülő, vagy nem, de mindenképpen önállóan, emberi beavatkozás nélkül működő programokat.

1994-ben egy Kreatív Gép számítógépes architektúra száz népszerű melódián gyakoroltatott ideghálóval 11 ezer zenei „zászlócskát” (rövid ötleteket: riffeket, részleteket stb.) generált. 1996-ban egy másik a közönség arckifejezéseit figyelve tökéletesítette zenei tehetségét, és hozta létre az Idegsejtek tánca albumot.

Iamus, a Malagai Egyetem számítógépklasztere az első komputer, amely „kortárs klasszikus zenét” komponált (Opus one, 2010). 2012-es bemutatkozó albumának egy részét a Londoni Szimfonikus Zenekar játszotta. A rendszer lelke az evolúciós elvek alapján (a genetikus algoritmusokhoz hasonlóan) működő Melomics technológia.

Egyikük sem robot…

A zene mesterséges intelligencia

2007. május 26-án különleges eseményre került sor a Connecticut állambeli Bridgeportban: az 1926-os Fritz Lang filmklasszikus, a Metropolisz 2002-ben felújított változatának vetítéséhez robotzenészek, Kurt Coble 2001 óta népszerű P.A.M. Band-je szolgáltatta a muzsikát. Tucatnyian játszottak: a dobtól az akusztikus gitárig, elektromos basszusgitártól a zongoráig több, kizárólag analóg hangszert szólaltattak meg. Szellemi atyjuk, Coble hegedűs és komponista, a Bridgeport Egyetem Robotzene Laboratóriumának művészeti igazgatója.

„A zeneszerzés a mesterséges intelligencia egyik legtisztább formája. Olyan médiumról van szó, amely nem valós célokat szolgál, hanem érzelmileg hat a hallgatóságra. A mesterséges intelligencia és a zene között filozófiai kapcsolat áll fenn” – nyilatkozta.

Koncertet adnak a robotok

A Georgia Tech Zenetechnológiai Központjának három robotja jutott el a világhírnévig. A dobos Haile kezdte, majd jött a marimbás Shimon, aztán a leginteraktívabb Shimi.

Haile élőben játszó muzsikusokat hallgat és elemez, az eredményt improvizációként játssza vissza. Tervezői az algoritmikus zene számítógépes kapacitását és az élőzene interaktivitását, kifejezőkészségét kombinálták össze benne.

Shimon tucatnyi koncerten (Münchenben, Washingtonban, San Franciscóban, Seattle-ben stb.) lépett fel élőben, de online videókapcsolaton keresztül is közreműködött különböző rendezvényeken.

Shimi, az „interaktív zenei társrobot”, tulajdonképpen dokkoló-állomás, amelynek androidos mobiltelefon hozza működésbe az „elektronikus agyát.” Hasznosítja a készülék érzékelő és zenegeneráló funkcióit. Kamerát és arcfelismerő szoftvert használva követi a user mozgását, hangszóróit a mozgáskoordináták szerint pozícionálja, és igyekszik kikeverni az adott szituációban ideális hangot. Ritmuson és a tempón alapuló felismerő funkcióval is rendelkezik. Elemzi, ha kezünkkel ütemesen ütögetünk egy felületet vagy tapsolunk, és a telefon zenei könyvtárát böngészve, lejátssza a hallott ritmushoz leginkább kapcsolódó számot, majd táncol rá. Zenéket is ajánl, „DJ-szettjét” a felhasználó visszajelzései alapján alakítja át menet közben.

„Azért terveztük, hogy megváltoztassa a zeneélményt és a zenéről való gondolkodásunkat” – jelentette ki tervezője, Gil Weinberg, a központ igazgatója. Mindháromnál fontos, hogy a számítógép- és hangfal-alapú interaktív zenei rendszerekkel ellentétben emberibb külleműek: humanoidok.

Squarepusher Japánban

2014. április 7-én Tom Jenkinson (Squarepusher) japán robotikai cég fejlesztésével, a Z-Machines csapattal, azaz három robottal lépett fel. Azért hozták létre őket, hogy felvegyék a versenyt a legtehetségesebb zenészekkel. Az egyiknek, a gitárosnak 78 ujja van, a dobosnak 22 karja, így extra végtagokkal kompenzálhatják a közös gondolatok hiányát.

 

Jenkinson a következőt nyilatkozta róluk és a Music for Robotsról: „arra a kérdésre kerestem a választ, hogy tudnak-e robotok érzelmileg lebilincselő zenét játszani. Régóta csodáltam Conlon Nancarrow és Ligeti György zongorajátékát. Az élvezet egy része annak szól, hogy ismerős hangszeren játszanak, de szokatlan módon. Mindig nagy élmény az ismeretlen és az ismerős keveredése, igyekeztem új módon használni létező hangszereket, miközben állandóan próbáltam új eszközöket is fejleszteni, és nagyon izgalmas újragondolni, hogy miként lehetne használni például egy elektromos gitárt. Az előadásban részt vevő robotoknak megvannak a maguk sajátosságai, amik biztosítanak bizonyos lehetőségeket, ugyanakkor kizárnak másokat. A robotgitáros például sokkal gyorsabban tud játszani, mint egy ember, de nem tudják effektezni a zenét. Ezeket a szempontokat akkor is éppúgy figyelembe kell venni, ha embereknek írunk zenét, és a zenei lehetőségek egy bizonyos határig ezeknek meg is felelnek. A projekthez jól ismert hangszereket használtunk, de olyan módon, ahogy mostanáig nem lett volna lehetséges.”

Összesen 3 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Hát a vibrátója gyenge - mondaná Pege tanár Úr -
amúgy 5-ös alá.

És másnap beállna közéjük zenélni.

A dobos szétkalapálja a zenét..

Válaszok:
legyetek | 2015. november 25. 19:28
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés