Forgatókönyvek

Megfagyunk vagy megsülünk a világvégén?

2016. június 21. 13:00
Zárt vagy nyitott, szűkül vagy tágul a világegyetem? Kései utódaink szétégnek, vagy megfagynak? Mennyi ideig marad fenn az élet az univerzumban, fejlődhet-e a végtelenig? Hogyan befolyásolhatjuk, befolyásolhatjuk-e egyáltalán a kozmikus evolúciót? Milyen irányban halad, milyen lehetőségeket kínál fel?

Tágulás

A szerteágazó tudományos tevékenységet (fizika, matematika,kozmológia, kvantumelektrodinamika, futurológia, földönkívüli élet stb.) folytató (és az utóbbi 100 év egyik legbriliánsabb elméje) Freeman Dyson a táguló, nyitott világegyetem elméletből indult ki, arra dolgozott ki megoldásokat, miként alakítható át a hagyományosan zártnak, időben és térben behatároltnak vélt univerzum nyitottá. Javaslata: „elképzelhető, hogy intelligens beavatkozással, az anyag sugárzássá alakításával, és kozmikus léptékben is tervszerűen szétáramló energiát előállítva nyitottá tehetünk egy zárt univerzumot, és úgy módosíthatjuk a tér-idő topológiáját, hogy az univerzumnak csak egy része omlik össze, míg egy másik része az örökkévalóságig terjeszkedik.”

A fokozatosan táguló világegyetem teljesen más jellegű problémákat vet fel. A végkifejlet nem tűnik annyira tragikusnak, már amennyiben elviselhetőbb a fagyhalál, mintha pecsenyévé sülünk. Több időnk is marad, miközben a tágulás egy bizonyos ponton túli terjedését kell megakadályoznunk úgy, hogy alkalmazkodunk a csökkenő hőmérséklethez, kihűlő csillagokhoz. A végtelen ideig tartó túléléshez véges mennyiségű energia is elégséges, ha azt kellő lassúsággal használjuk. Dyson szerint legcélszerűbb az lenne, ha a melegvérű emberi testet alakítanánk át valami mássá. Nem feltétlenül szükséges a Homo sapiens tudati összetevőit agyszövetekben tárolni, a célnak légiesebb tárgyak, esetleg csillagközi porfelhők, vagy azokhoz hasonló alakzatok is megfelelnek.

„Részletekbe menően nehéz elképzelni, hogy az életként ismert dinamikus egyensúlyi állapot miként őrizhető meg egy porfelhőben, de, ha nem láttuk, akkor a protoplazma élő sejtjének a felépítéséről sincs sok fogalmunk” – elmélkedik a tudós.

Kozmikus jégkorszak

Amennyiben sikerrel járunk, átvészelhetjük a kozmikus jégkorszakot. Kérdés, hogy mi következik utána, ha egyáltalán lesz még valami is… Dyson különbséget húz a másodpercekben, percekben, órákban mérhető fizikai idő, és a „tudatosság pillanataiban” definiálható szubjektív idő között. Ez utóbbi (is) teszi lehetővé, hogy a tudat a test halálát követően se pusztuljon el.

Egy másik alternatíva a hibernálás, és akkor valóban nincs szükségünk nagy mennyiségű energiára, még a végtelen léthez sem, csupán „annyira, amennyit a Nap nyolc óra alatt kisugároz magából.” Ráadásul nemcsak a végső lehűlést, de a – valamikor a tíz a harmincegyediken év múlva bekövetkező – proton-bomlást is túlélhetjük így. Azaz, ha olyan formába rendezzük át magunkat, amelynek nincs szüksége atomokra.

Dyson nem hisz a proton-bomlásban: „nehezen látom be, hogy egy proton miért ne bomlana fel gyorsan, már ha egyáltalán felbomolhat.”

Steven Frautschi, a Caltech egyik fizikusa hasonlóan vélekedik: „a jövő számára az egyik kihívás, hogy rátaláljunk a szerveződés olyan anyagtalan (porfelhőkön, vagy e+, e- plazmán alapuló?) módjaira, melyek képesek lesznek az önutánzásra. És ha az energiatermelés korlátozás nélkül folytatódik, akkor van remény, hogy örökké fennmaradjon az azt felhasználó élet.”

Szűkülés

Amennyiben a zárt, térben limitált univerzum elméletet fogadjuk el, nemcsak azt kell belátnunk, hogy egyre melegebb, egyre nagyobb mennyiségű energia termelődik, hanem azt is, hogy a világegyetem – véges idő, mintegy százmilliárd év múlva – mindenképpen a fordított ősrobbanásként definiálható Nagy Reccsben (Big Crunch) omlik össze. A végtelen sűrűségbe és végtelen hőmérsékletbe történő összeomlás egyfajta pontszerű, azaz egy pontban történő szingularitás, amit a matematikus-kozmológus Frank J. Tipler a jezsuita és evolucionista francia paleontológust, Pierre Teilhard de Chardin (1881-1955) gondolatrendszerét idéző Omega-pontnak, teológiát és modern fizikát közös nevezőre hozva istennek nevez.

Mihelyst az univerzum elkezd összehúzódni, az élet fejlődéséhez mind több energiára lesz szükség. Az élet nemcsak kiterjed az egyre kaotikusabb univerzum egészére, hanem ellenőrzés alatt is tartja azt. Az intelligens létformák képesek lesznek arra, hogy a bizonytalanságot, a káoszt a fizika törvényeinek megfelelően használva, az anyag mozgását, az evolúciót kozmikus léptékben befolyásolják. Az emberi agy információ-feldolgozó eszköz, az elme pedig ezen a számítógépen futó program, amely egyaránt lehetővé teszi a szabad akaratot és a halál utáni életet. A jelen és a végső állapot között feldolgozandó információ mennyisége ugyanúgy végtelen, mint ahogy – az Omega-ponthoz közelítve – a tárolt információmennyiség is az.

Omega-pont

Tipler három előfeltevésből indul ki. Az első az antropikus elv: az univerzumban az (intelligens) élet nemcsak nélkülözhetetlen, de, miután megjelent, soha többé nem tűnik el. Kettő: az univerzum Nagy Bummal kezdődő tágulása véges, a gravitáció hatására előbb-utóbb a Nagy Reccsel végződő szűkülő periódusba lépünk. (Az elmélet csak zárt rendszerre érvényes, a nyitott világegyetem értelemszerűen nem érhet véget az Omega-pontban.) Három: korlátlan mennyiségű a hasznosítható energia, így az univerzum története maximális entrópia helyett az örök élet, Tipler értelmezésében a maximális információfeldolgozás felé ível.

Ez a szingularitás, amikor mindent az intelligens élet, az Omega-pont ural. A téridőnek nem része, hanem a határa. Istennel azonos: mindenütt jelen van, mindenható, mindentudó, örök. Az emberi elme nem mérhető isten információfeldolgozó-képességéhez, ugyanakkor isten az „emberek társadalma” és más intelligens létformáké is, benne és általa összegződünk.

Omega-Isten a múltat emuláló végtelen kapacitású univerzális számítógép. Mesterséges valóság programján nemcsak az általunk ismert univerzum története pereg le, de a kvantumfizikus és -teoretikus David Deutsch féle párhuzamos világoké, az egész multiverzumé is. Ha adottak a technikai feltételek, márpedig az Omega-pont minden technikai feltételt magában foglal, akkor nemcsak a holtak kelthetők életre, de a potenciális világok potenciális létezői úgyszintén.

Az abszolút pontos, hibátlan program a Nagy Bummal kezdődik, létrejönnek a bolygók, a Föld, kialakul az élet, fut az evolúció filmje, mindenki – aki volt, és aki nem volt, de lehetett volna – színre lép, állatok, emberek, mesterséges intelligenciák, földönkívüliek… Az ellenőrző program valamennyiük gondját viseli, és ha szükséges, élhetőbb virtuális környezetbe helyezi őket.

Szintézis

A harmadik, Linde-forgatókönyv szerint az univerzum egyaránt lehet nyitott, vagy zárt, természetes vagy mesterséges okok hatására új, bébi-univerzumok ágaznak ki belőle. Miután a régi világegyetem lakhatatlanná lesz, az intelligens élet ezekre az új területekre települve végtelen ideig fennmaradhat.

A gondolati konstrukció lényege, hogy a világegyetem egy inflációs szakaszon ment keresztül. E szakaszban, a kozmosz, a másodperc végtelenül kicsi töredéke (tíz a mínusz harmincötödiken) alatt, exponenciálisan növekedett. Utána az univerzum fejlődése a Nagy Bumm modell alapján folytatódott. Mindez a kozmosz-képünket is átalakítja: táguló tűzgolyó helyett óriási, növekvő fraktált képzeljünk el. A fraktál számos felfúvódó golyóból áll, melyek újabb golyókat, az újabb golyók pedig még újabbakat hoznak létre, és így tovább, a végtelenig. Az univerzum önmagát teremti újra.

A Kaliforniában élő orosz származású elméleti fizikus Andrei Linde teóriája kidolgozásakor a Nagy Bummal kapcsolatos problémákra kereste a választ. Hat főkérdést sorolt fel.

Az első magára a Nagy Bummra vonatkozik: megtörtént-e? Mi volt előtte? Ha a téridő nem létezett, hogyan tűnhetett fel minden a semmiből? Az univerzum keletkezett előbb, vagy a fejlődését meghatározó törvények?

A második a relativitástanból ismert görbetér-képzetet veszi górcső alá. A tudós, a korábbi elképzelésektől eltérő megfigyelési eredmények alapján, jutott arra a következtetésre, hogy a tér lapos.

Az univerzum méretét illetően, a bevett elméletek és a mérési eredmények szintén nem egyeznek.

Milyen időrendben ment végbe az univerzum kiterjedése? – hangzik a negyedik kérdés. A szabványváltozat szerint szimultán kezdődött az alkotórészek terjeszkedése. Linde nehezen képzeli el, hogy a nagyon különböző elemek e kezdetet képesek lettek volna szinkronba hozni.

Hogyan oszlik meg az anyag a világegyetemben? Miért olyan homogén a világegyetem? Mert annak kell lennie – sugallják a „kozmológiai elv” képviselői. De akkor mivel magyarázhatók a lényeges eltérések, a csillagok, a galaxisok?

A hatodik kérdést a fizikus „egyediség-problémának” nevezi. Einsteint idézi: „valójában az érdekel, hogy a világ teremtésekor istennek volt-e akármilyen választási lehetősége?” A természet fizikai állandóinak legminimálisabb módosulása gyökeresen más univerzumot eredményezhetett volna, példának okáért öt vagy akár két dimenzióval…
 

Összesen 13 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában