Manapság sokat hallhatunk az amazonasi erdőirtásokról, az óceánokon úszó, országnyi méretű szemétszigetekről és a jegesmedvék pusztulásáról. Ezeket a távoli problémákat többnyire csak akkor érzékeljük, ha valamilyen kommunikációs csatornán eljutnak hozzánk. Éppen ezért az Európában élő átlag polgár sem előtte, sem utána nem aggódott az amazonasi erdőirtás és -égések miatt; kizárólag akkor, amikor a fősodratú média beszámolt róluk. Hogy azóta sem változott érdemben a helyzet? Nem számít, mert ez nem képezi mindennapi életünk részét, egyébként pedig azóta történt más is, lehet más miatt aggódni.
Felmerül azonban, hogy mit tehetünk abban az esetben, ha nincs ráhatásunk a világ másik végén zajló folyamatokra. Nyugodt lehet-e a lelkünk, ha például pénzt adományozunk nemzetközi környezetvédelmi szervezeteknek? Természetesen rögtön érkezik a válasz, hogy nem, és ha beleolvasunk a zöldsajtóba, akkor egyből kapunk életvezetési tanácsokat is. Lehetőleg legyél vegán, ne utazz sehová, hordj olyan ruhát, amit csak havonta kell mosni, ne vásárolj semmit (vagy ha igen, legalább a vászontáskád legyen nálad), és a legfontosabb, hogy ne vállalj gyereket, mert annak nagy az ökolábnyoma! Mindannyian érezzük, kell hogy legyen más mód. Szerencsére van.
A környezetvédelem, amelynek célja az ember és a természet közti egyensúly megteremtése, csak akkor lehet eredményes, ha ismerjük a természet és az ember működését, és elfogadjuk mindkettőt olyannak, amilyen. Hiábavaló minden próbálkozás, amelynek célja a természetet leigázni, s ugyanígy nem vezet eredményre, ha az emberi természetet próbáljuk utópisztikus ideológiák mentén átformálni. A zöldgondolatnak tudomásul kell vennie az emberi természet sajátosságait, és ezek mentén kell kialakítania saját szellemi alapvetéseit. Magyarán a környezetvédelemnek emberi léptékben kell gondolkodnia.
Az ember csak az iránt tud felelősséget vállalni, amit igazán ismer, nincs ez másként a természet esetében sem. Ahhoz, hogy érzelmileg kötődni tudjunk a tájhoz, látni és érezni kell, bejárni zeget-zugot, időt tölteni ott. Megismerni és megszeretni. Szeretni egy tájat azt jelenti, hogy többet érzünk iránta puszta vágyakozásnál. Vágyakozni lehet a trópusi tengerpartokra, a magas hegyek csúcsaira és a nyílt óceánra, kötődni viszont csak ahhoz, ami érzelmi többlettel bír számunkra. Ideális esetben a legerősebben ahhoz a helyhez kötődünk, amelyet az otthonunknak tekintünk. Az otthon nem csak egy hely, minden szegletéhez emlékek és érzelmek tucatjai kapcsolódnak elválaszthatatlanul. Ennélfogva otthon lenni nem egy helyen lenni, hanem a helyemen lenni.