Írta: Somkuti Bálint biztonságpolitikai szakértő, hadtörténész
Bár még maguk a katonák és a hadtörténészek is szeretnének hinni Immanuel Kant filozófus örök békéjében, a szervezett erőszak, azaz a háború végigkíséri az emberiség történelmét.
Az úgynevezett „katonai horizont” megjelenésével, azaz az állandó hadiállapotot felváltó háború és béke kettősségével sem változtak a célok, amelyekért háborúkat indítottak. Erőforrások, területek, szent helyek, kereskedelmi útvonalak és az ezekhez tartozó létfontosságú földrajzi helyszínek birtoklásáért folytak az őskor, az ókor és a középkor háborúi. A fentieken túl némileg ritkábban csaptak össze a felek olyan elvont dolgokért, mint a függetlenség vagy a főhatalom. A 18. századra az ideológia, elsősorban az önrendelkezés eszméje, egyre több konfliktusban kapott szerepet, hogy azután a francia forradalom és az azt követő napóleoni háborúk elhozzák a nemzeti ébredést és felszabadító háborúk sorát.
Ezzel némileg párhuzamosan az európai határok megmerevedésével és a kontinensen létrejött nemzetállamokkal a küzdelmek egyre inkább két típusra váltak szét:
az európai főhatalomért vívott és függetlenségi küzdelmekre, valamint a gyarmati háborúkra.
Az egyre inkább az ipari kapacitás és a szervezettség által eldöntött, a 19. század második felétől jellemző háborúk mellett évszázadok óta jelen voltak a kortársak által is megkülönböztetett másodlagos összecsapások a helyi, bennszülött lakossággal.
Jól jellemzi ezt a kettősséget, az alábbi két történet. Arthur Wellesley, Wellington későbbi hercege 1803-ban az indiai Assaye mellett egy több mint tízszeres erőfölényben lévő, franciák által kiképzett és támogatott indiai sereget vert szét. Győzelméért megkapta a „szipoj” tábornok jelzőt, amely öt évig akadályozta az előrejutásban, ugyanis a felsőbb vezetés úgy gondolta, hogy az ezen a területen elért sikerei miatt alkalmatlan az európai hadszíntéren európai seregek vezetésére.
A másik történet az expanzív, másképp dum-dum lőszerekről szól, amelyeket a modern világ első fegyverzet korlátozási konferenciáján, a hágain 1899-ben betiltottak az aláíró felek közötti konfliktusokban. Ez a kikötés „értelemszerűen” nem vonatkozott a gyarmati háborúkra, ahol a másik hadviselő fél nem volt, nem lehetett a megállapodás aláírója.
Fentiekből kitűnik, hogy a két háborútípus szabályai már korán elváltak egymástól, úgy a katonai, mind a politikai vezetés gondolkodásában. Mivel a hagyományos államok közötti háború hivatalosan is tabu, azaz tilos, úgy tűnik a gyarmati háborúkra jellemző gondolkodás lett a meghatározó. De egy kicsit előre szaladtam.