A béke lehetőségét garantálja Erdogan győzelme

Írta: Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője

Dacára annak, hogy a török elnökválasztás első fordulójának szoros eredményeit követően a teljes nyugati média Törökország „várható új fejezetéről”, valamint az „ellenzéki összefogás vitathatatlan és fékezhetetlen erejéről” számolt be, a hétvégén megrendezett második forduló eredményei ismét csak

kicsivel több, mint egy évvel ezelőtt, a magyar országgyűlési választásokat követően.

A hétvégi események részleteiből kiderül, hogy a tavalyi magyarországi választásokhoz igencsak hasonlóan, a több pártból összetákolt – valójában különböző érdekcsoportokat, s egyben külföldi érdekeket kiszolgáló – törökországi tömörülés körüli várakozásokat mesterségesen tartották magasan egyes közvélemény-kutató intézetek annak reményében, hogy az ebből származó felhajtó erő majd megfelelő lendületet biztosít Erdogan elnök legyőzéséhez. Csakhogy az itthoni összefogást magabiztosan elutasító magyarokhoz hasonlatosan,

valamint tovább erősíthető-e az ország térségbeli, illetve kontinentális viszonylatban betöltött, meghatározó szerepe?

E kérdésekre az eredmények pontos választ adnak. Erdogan, a maga több mint 52 százalékos győzelmével végleg megválaszolta azokat a belpolitikát feszegető kérdéseket, melyek az elmúlt évtizedben elsősorban Szíria, és az onnan a mai napig átszivárgó bevándorlók kapcsán váltak állandó jellegű napirendi témává. Ugyanakkor győzelme a nyugati establishment számára is üzenetértékű, hiszen a török nép – az Európában több millió főre tehető részével együttesen – megingathatatlanul kiállt elnöke mellett, aki a jelenlegi transzatlanti korszellemmel ellentétben a hit, a hagyományos értékek, illetve a nemzeti identitás fontosságát hangsúlyozza rendületlenül.

Azonban hiba lenne Erdogan győzelmét kizárólag a török társadalom, valamint a belügyek fénytörésében vizsgálni, hiszen az ország nemcsak politikai, hanem geopolitikai értelemben is meghatározó szerepet tölthet be a jövőben mind az Európai Unió, mind pedig az orosz-ukrán fegyveres konfliktus kapcsán. 

Ami az előbbit illeti, a migráció visszaszorítását megcélzó, 2016-ban elfogadott Törökország és EU közti megállapodás már akkor kiválóan érzékeltette, hogy

függetlenül attól, hogy e megállapodás az évek során számtalan csorbát elszenvedett. Mi több, a Közel-Keletről eredő migrációs hullám megfékezésével összefüggésben egyelőre nem látható Erdogan elnök személyén kívül alternatív garancia. Ez pedig Európa szemszögéből kedvező politikai alkunak tűnik, kifejezetten annak tudatában, hogy Tökországban jelenleg is legalább négymillió, eredetileg az európai jólétre vágyó menekült torlódott fel.

De ha a bevándorlás kérdését félretesszük, és kizárólag a kontinensünket – és áttételesen a civilizált világunkat – érintő legégetőbb veszély szemszögéből, a háború alakulása okán kerül górcső alá Erdogan győzelme, szintén megkerülhetetlen egy stabil vezetésű és olyan következetes külpolitikával rendelkező Törökország szerepéről beszélni, amely nemcsak az eszkalációt, hanem az elhibázott brüsszeli szankciókat is ellenzi, de ami a legfontosabb, a béke pártján áll. 

Ezen a ponton fontos aláhúzni, hogy a török elnök békepárti politikája – amely számos magyar és nemzetközi felmérés szerint is egyértelműen a legnépszerűbb álláspont a választópolgárok között – nem ad hoc jelleggel, az elnökválasztások előtti néhány hétben, hanem már az Ukrajna területén elindított orosz katonai művelet után egyből körvonalazódni látszódott.

hiszen a török elnök azon kevés vezetők egyike, aki Oroszország kapcsán már az első perctől kezdve egy sokkal kiegyensúlyozottabb hozzáállást sürgetett a Nyugat részéről annak érdekében, hogy elkerülhető legyen egy, a mostanihoz hasonló, gazdaságot és energetikát érintő nemzetközi sokkhatás. 

Hogy az Erdogan-féle Törökországnak ezen felül milyen fontos szerepe lehet egy potenciális, Moszkva és – a Washingtonnal szinkronban mozgó – Kijev között húzódó kommunikációs csatorna létrehozásában, hűen érzékeltetik azok a tavaly nyáron lendületbe hozott nagyszabású török diplomáciai erőfeszítések, amelyek lehetővé tették, hogy újra indulhasson, majd különösebb fennakadások nélkül a mai napig működhessen a fekete-tengeri gabonaexport. Belátható, hogy e politikai előrelépés nemcsak a háborús felek közti diskurzus lehetőségének kiharcolása miatt számított figyelemreméltónak, hanem az egyébként életbevágóan fontos, stabil globális élelmiszer-ellátás garantálásának szempontjából is.

Természetesen nagy kérdés, hogy az említett konfliktusban álló felek, illetve a brüsszeli bürokraták az elkövetkezendő hónapokban mekkora mozgásteret hagynak majd Törökországnak ezügyben, s hogy a magyar békepárti álláspont mellett egy esetleges török közvetítői szerep milyen további nemzetközi figyelemre tesz majd szert. Egyvalami azonban biztosnak tűnik: a török nép Erdogan győzelmével a nyugati média és politikai elit vágyvezérelt prognózisaival szemben a stabilitást, a hagyományokon alapuló nemzeti identitást, de ami legfontosabb, a katonai semlegességet választotta a nemzetközi érdekek és a különböző érdekcsoportok hatalmi vágyainak kiszolgálása helyett.

Nyitókép: MTI/EPA/Erdem Sahin