Nem maroknyi székely

„- Bár erre majdnem másfél évtizede nem volt példa, most 4:1-re nyertek a tartalékos vendég ellen. Szépen elagyabugyálta Románia Magyarországot...

- Mondjuk inkább úgy, hogy a Székelyföld. A románoknak jóformán semmi közük ehhez a válogatotthoz, meg egyáltalán: az itteni jégkoronghoz sem. A csapatba rajtunk kívül egy ukrán srác és egyetlen román nevű játékos fér be, a kapusunk, de ő is gyergyószentmiklósi, az édesanyja pedig magyar.

- Az ominózus meccsről hallani ezt is, azt is. Valójában mi történt?

- Úgy készültünk a magyar válogatott elleni mérkőzésre, mint minden más találkozóra: sportemberekként, akik győzni akarnak. Számomra semmiféle különbséget nem jelent, hogy Benkék, az ukránok vagy éppen a lengyelek sorakoznak-e velünk szemben. A szervezők úgy döntöttek: a hokiban bevett szokással ellentétben ezúttal nemcsak a meccs végén, a győztes együttes tiszteletére hangzik fel a himnusz, hanem, mint minden más sportágban, már a mérkőzés előtt mindkét országé. Miután a nézők illedelmes csendben végighallgatták a román nemzeti dalt, a magyart végigénekelték. Persze velünk együtt. Aztán még rákezdtünk a székely himnuszra is. Az történt csupán, ami Csíkban vagy Gyergyón mindennapos.

- A mezükön mégiscsak az áll: Romania...

- A mi hazánk Székelyföld, a mi himnuszunk úgy kezdődik: Ki tudja, merre, merre visz a végzet... és úgy folytatódik: Maroknyi székely, porlik, mint a szikla... Én magam amúgy kettős állampolgár vagyok, és kényszerűségből játszom Románia csapatában. A távlati terveim között az szerepel, hogy magyar válogatott leszek, ám erre az érvényben lévő szabályok szerint a legkorábban négy év múlva lesz lehetőségem. Egyébként ha mi most testületileg nemet mondanánk, Románia nem tudna kiállítani olyan csapatot, amelyet ne verne agyba-főbe mindenki.”