„Politika alulnézetből. Egy öregasszonyt kísérünk rögös útján az elmúlás felé. Emlékeibe kapaszkodik, rég eltávozott férjével perel. S közben az emlékeivel küzd. Ezt a százszor elcsépelt dramaturgiai megoldást választotta Abi Morgan, A Vaslady forgatókönyvírója. Igazat kell adnom David Cameronnak, Thatcher asszony utódjának a kormányfői poszton, aki szerint hibás volt e választás. A Phyllida Lloyd által rendezett angol film ugyanis egy nagy tekintélyű kormányfőt megalázó helyzetben, betegen és gyámoltalanul ábrázol. Élő személyről forgatott filmről van szó, s ez bizony releváns morális problémát vet fel: mit lehet kezdeni egy még köztünk élő emberrel a róla szóló történetben, a filmvásznon. Főleg ha egy asszonyról van szó. S ráadásul olyan személyről, aki országa sorsát döntő mértékben határozta meg.
Bizonyos értelemben e választással nők mondanak ítéletet egy nő fölött. De persze kár lenne pusztán gender kérdéssé egyszerűsíteni a problémát. Főleg, mert ha ettől a dramaturgiai tévedéstől eltekintünk, egyáltalán nem rossz film A Vaslady. Az angolok értenek az életrajzi filmekhez. És értenek a politikai tematikához is. S nagyon értenek a kettő összekapcsolásához. Nekem bejött A királynő is, A király beszéde is. De a műfaj csúcsa számomra mégiscsak a Gandhi volt – nyilván fiatal voltam még, és idealista, amikor bemutatták. És persze a Kádár-rendszer szürke végnapjait éltük, amikor egyszer csak egy hiteles politikussal találkoztam – igaz, a filmvásznon. Csoda-e, ha aztán Oxford felé vettem az irányt, s politikával kezdtem foglalkozni?
Oxfordban tanult Margaret Thatcher is, aki Gandhi és Churchill mellett talán a harmadik nagy alakja a huszadik századi brit politikatörténetnek. Meglehetősen alulról kapaszkodott fel odáig, s egyszerű származását (egy fűszeres lánya volt) soha nem tagadta meg. Mi több, erre építette egész politikai filozófiáját, sőt életbölcseletét is. A film érzékletesen ábrázolja, hogy a háború után önerejéből vállalkozását, s vele magát és családját is újra felépítő apja példája lebegett Margaret szeme előtt miniszterelnökként is. És a brit történelemben a kispolgári-polgári vállalkozások valóban szerves részét képezik a nemzeti öntudatnak, tehát ennyiben valódi konzervatív értéknek számítanak.”
