Nem mind arany, ami…?

„Ki a ráknak azt a zsinórmentés ollóját árulta volna el ez a kivételes képességű kajakos azzal, hogy ahányszor korábban a tiszteletére a himnuszt játszották számtalan, a magyarságát hivatásszerűen űző illető verhette a mellét, hogy nincs nálunk különb a földkerekén? Ja, hogy most már majd ez nem így lesz, akkor az visszamenőleg is nemlétezővé teszi az önfeledt győzelmi mámort, azt, hogy végre a nemzeti büszkeségtől lehetett megrészegülni? (Amúgy anno éppen a turbomagyarok Lacizták bőszen a Vasile Miriuta nevű honosított román focistát – addig, amíg ment neki. Aztán csak szőröstalpú lett szegény, megint.)

Volt, aki legalább némi cinizmussal azt hajtogatta, hogy nem kell ebből nagy ügyet csinálni, mert Janics nem az országnak, hanem magának nyerte az aranyakat. Nyilván a megátalkodott individualizmusa miatt. Hát pontosan: páratlan tehetsége révén, s az embertelen mennyiségű munka eredményeként elsősorban a maga dicsőségére lett sokszoros aranyérmes. Csak mindez egyszerűen elválaszthatatlan attól a szereptől, amelyet a világ civilizációjában a sportversenyek – és legkivált az olimpiák – betöltenek. Az azért elég közhely, hogy a nagy világversenyek nemzetek közötti vetélkedők, bizonyos értelemben a háborúk szimbolikus »pótlékai«, s a győzelemnek olykor már-már mitikus jelentősége van. Az olimpián még a legegyénibb sportág győztese is egyben egy nemzetnek arat diadalt. Különben nem létezne hivatalos éremtáblázat, pontverseny és megannyi nem hivatalos rangsor, amelyet ki-ki addig manipulál, amíg kimutathatja, hogy országa maga mögé utasította a világot (mondjuk, az adott országban élő eszperente nyelvet visszafelé beszélő, vadászkürtön játszó albínókra eső aranyérmek számában).”