„Mennyire jellemző az adóhivatalban az az emberközpontú szemlélet, amit ön képviselt?
Tudom, vegyes a közszolgálatban dolgozók megítélése, de elmondhatom, hogy általában jószándékú emberekkel dolgoztam együtt. Én még a Vámosi Nagy Szabolcs-féle »nagy iskolához« tartozom, amelyik az adóhivatalt felépítette Magyarországon 1987-ben, és kidolgozta a magánszemélyek adózásának alapjait. Nagyon termékeny időszak volt az emberileg is és szakmailag is. El tudtuk fogadtatni és meg tudtuk kedveltetni az emberekkel az adózást.
Ezt a »megkedveltetést« komolyan mondja?
Ebből a szempontból nagyon hasznos volt az a – mainál szélesebb körű – lehetőség, hogy az adó összegét csökkenteni lehetett, ha valaki adakozott. Ez segített tudatosítani, hogy az adózás a közösséget szolgálja, és hogy végső soron a javaink csak „átfutó tételek" ezen a világon. Az a dolgunk, hogy gondoskodjunk másokról, segítsünk másoknak.
Sokan azért megkérdőjeleznék azt az állítást, hogy általános lenne az adóhivatalban – illetve talán bármelyik állami hivatalban –, hogy az egyes embert veszik figyelembe, empátiával kezelik a gondját-baját...
Azt gondolom, a fő szemlélet most már egyre inkább ez; azt várja el az állam a hivataloktól, hogy ügyfélbarát, ügyfélcentrikus gyakorlatot folytasson. Talán az is probléma, hogy az adózók nem mondják el, hogy mi a bajuk; azt gondolják, hogy amiről nem beszélünk, az nincs. Pedig érdemes feltárni a helyzetet, mert egészen váratlan módon tudunk segítséget kapni – még egy adóhivatali munkatárstól is. Persze minden fának van árnyéka, a hivatalban dolgozók sem mindig tökéletesek.
A szóbeszéd szerint az adóhivatal ellenőreitől elvárják, hogy bizonyos mennyiségű büntetést produkáljanak, azaz teljesítsék az előírt bevételi tervet... Ez nem éppen arra ösztönzi őket, hogy méltányosak legyenek, és az embert lássák az adózókban.
Nincs ilyen elvárás. A fő feladat a prevenció, hogy segítsünk az adózóknak teljesíteni a kötelezettségeiket. Az elvárt bevétel inkább arra vonatkozhat, hogy a hivatal hajtsa be a kintlévőségeit, vagyis azt az adót, amit az adózók bevallottak, de nem fizettek be. (...)
Az ÉrMe tagjait jelentős részben az a kérdésfeltevés tartja össze, hogy hogyan lehet vállalkozóként, üzletemberként jó kereszténynek lenni. Amit ön eddig elmondott, abból az máris kiderült, hogy az adóhivatalban is lehet jó kereszténynek lenni. Így azt kérdezem: milyen tanácsot adna – ezúttal nem adóügyit – a keresztény vállalkozóknak?
A legfontosabb a személyes megtérés, hiszen ebből alakul ki az értékrend – és egy vállalkozó esetében ebben az is benne van, hogy a bárányság nem azonos a birkasággal... Biztatnék mindenkit arra, hogy imádkozzon, forduljon Istenhez a gondjaival, hiszen Isten nagyobb dolgokat tud velünk művelni, mint amit mi magunk eltervezünk. Legyenek körültekintőek, de legyenek bizalommal mások iránt; nem lehet úgy élni, hogy azt feltételezzük, hogy mindenki csak lop, csal és hazudik. Ha őszintén beszélnek a problémáikról, hamarabb fognak segítséget kapni. És ne menjenek bele olyasmibe, amiről látszik, hogy nem egészen tiszta ügy. Láttam olyat, hogy valaki ilyen esetben inkább lemondott a bevételről, de aztán más úton-módon váratlanul a többszörösét kapta ennek. Nem azt akarom mondani, hogy ez mindig így történik, de az biztos, hogy aki a lelkiismeretére hallgat és Isten akaratára figyel, az valamiképpen jól fog járni.”
