Mary Shelley: Az utolsó ember

„Ennek ellenére a világvége utáni világ egészen hiteles. Szó esik fosztogatókról és a mindennapi élet nehézségeiről, de közel sem annyira zord ez a világ, mint például egy Mad Max-film esetében. A könyv gerincét képzi a humanizmus: az emberi testvériség eszméje, a barátság szentsége, a szerelem szépsége és a politikusok áldozatai a nép érdekében. A szerző azonban mesteri kézzel fakítja meg ezeket a gyönyörű eszméket az apokalipszis miatt. Élet-halál szituációkban nem sok fontosságot tulajdonítunk ilyen fellengzős dolgoknak, mégis mindegyik hasonló témájú könyv vagy film ezekkel foglalkozik. Ugyanis nem a társadalom szétesése az igazán fontos, hanem az, hogy törvények híján az ember képes-e ember maradni vagy a vadállati énje kerül elő a puszta túlélés érdekében.

A hard science-fiction kapcsán sokszor felmerül, hogy nem pusztán a tudomány és technika fikcionalizált leképezése a dolga, hanem ebbe tartoznak az olyan sci-fi művek is, amelyek mély témákat boncolgatnak komoly hangvételben, esetenként nem kevés filozófiával megspékelve. Ilyen szempontból akár igaz is lehet rá ez a zsánermegjelölés, a regény mélysége mégis sokkal inkább Mary Shelley érzelmeinek és a romantika érájának szépirodalmi sajátosságainak következménye. Az utolsó ember tehát nem igazán keményvonalas SF, még csak nem is igazán sci-fi, ennek ellenére nem lehet elhanyagolni, mivel megteremti a tudományos fantasztikum talán első önálló alműfaját, a posztapokaliptikus regényt.”