Szembenézni Trianonnal

2020. június 04. 15:32

Azt a borzalmas csapást, amit Trianon jelent, a magyarság soha nem tudja kiheverni. Ennek ellenére, épp a maradék magyarság megőrzése érdekében, szembe kell néznünk a történtekkel.

2020. június 04. 15:32
Salamon Konrád
Vendégszerző

A szerző történész, történelem tankönyvek szerzője

 

Azt a borzalmas csapást, amit Trianon jelent, a magyarság soha nem tudja kiheverni. Ennek ellenére, épp a maradék magyarság megőrzése érdekében, szembe kell néznünk a történtekkel.

Mindenekelőtt az örökké tartó fájdalom torzító hatásait kell leküzdenünk, mert a történelem tanulságait csak a tények feltárói érthetik meg. Ezért abba kell hagynunk a felelősöknek, bűnbakoknak kinevezettek szinte rögeszmés gyűlöletét, a mindenütt árulókat gyanító „igazság keresést”, mert ez a nemzet állandó megosztottságához, sőt a minden közös cselekvést megakadályozó öngyűlölethez vezet.  Ráadásul súlyos vereségeink nem egy-két ember hibájából következtek be. Szekfű Gyula a második világháború idején – látva hazánk rövidesen bekövetkező újabb katasztrófáját – az okokat kutatva írása címének ezt a sokat mondó Ady verssort adta: „Valahol utat vesztettünk”. E gondolat jegyében kell ma is vizsgálódnunk, s az 1867-es kiegyezés utáni történelmünket áttekintenünk.

Mindenekelőtt szembe kell nézni a kiegyezés felemás hatásával, amely az iparosodás, városiasodás hatalmas fejlődése mellett nem tudta megvalósítani a vidéki Magyarország, a lakosság több mint felét jelentő mezőgazdasági népesség polgárosodását, s a feudális eredetű nagybirtokrendszer göcsös fenntartásával több mint félmillió magyart kényszerített hazája végleges elhagyására. Pedig ezt a fél millió fiatalt, zömében férfit a tömbmagyarság peremén, nekik létrehozott „telepesfalvakban” kellett volna letelepíteni,

s az így kialakított magyar családokkal jelentősen növelni a Kárpát-medence magyarságának arányát.

Végzetes hiba volt a választójog kiterjesztésének megakadályozása is, aminek következtében az 1910-ben hatályos választójogi törvény rosszabb volt, mint az 1848-as! Akkor ugyanis az összlakosság 7,2%-a szavazhatott, 1910-ben viszont csak 6,4%-a. Ugyanakkor ez az arány Ausztriában 27%, Németországban pedig 22% volt.

A választójog kiterjesztését és a földreformot egyaránt megakadályozó Tisza István-i politika annyira kiélezte a belső ellentéteket, hogy az 1918-ban bekövetkező katasztrofális háborús vereség után az általános elégedetlenség forradalomba torkollott. Ez a forradalmi megújulás biztosíthatta volna a válságból való kiemelkedés jövőbemutató útját, de a parlamentbe be nem engedett szociáldemokrata párt döntő többsége 1919 válságos márciusában a kommunisták mellé állt, lehetővé téve a proletárdiktatúra megteremtését, ami eleve zsákutca volt. Ezzel szemben Ausztriában és Németországban, ahol a szociáldemokrata pártoknak már az első világháború előtt volt parlamenti képviselete, a szociáldemokraták többsége -- 1919 hasonlóan válságos pillanataiban -- nem a kommunisták, hanem a parlamenti munka során megismert polgári pártok mellé állt, így akadályozva meg a kommunisták hatalomra jutását. Németország és Ausztria tehát a parlamentáris demokrácia alapján kezdett hozzá a háború utáni válságból való kilábaláshoz. (Az egy évtizeddel későbbi események egy másik történet részei.)

A Horthy-korszak propagandája Magyarország tragédiájának okát a világháború utáni „forradalmi felfordulásban” jelölte meg, s e hatásos, de félrevezető érvelést napjainkban felújították. Pedig a tények egyértelműek:

a győztesek Magyarország felosztását nem a „forradalmi felfordulás”, hanem a háborús vereség miatt határozták el.

Mindezt 1918 tavaszán egyértelműen kinyilvánították. Április 8-án Rómában megrendezték az Osztrák-Magyar Monarchia függetlenné válni akaró népeinek a kongresszusát, amely a rendező nagyhatalmak által támogatott határozatban mondta ki, hogy e nemzetiségek a Monarchiától független állami létet követelnek. Mindebből logikusan következett, hogy a Magyar Királyság lakosságának közel ötven százalékát adó nemzetiségek – a győztes hatalmak biztatására támaszkodva – az elszakadás mellett döntöttek, ami jelentős területi veszteségekhez vezetett. Azt se feledjük, hogy az első világháború az Osztrák-Magyar Monarchia Szerbiának küldött hadüzenetével kezdődött, ezért a győztesek Ausztriát és Magyarországot a háború kirobbantóiként is büntették, elhatározva ezen országok feldarabolását. 

A győztesek tehát már a „forradalmi felfordulások” előtt egyértelművé tették, hogy a veszteseket szigorúan meg fogják büntetni. Ebben a szellemben fogalmazták meg a fegyverszüneti szerződéseket is, s a veszteseknek nem volt más választásuk, mint a feltétel nélküli megadás elfogadása. A Bécs által november 3-án aláírt padovai fegyverszüneti szerződés előírta Ausztria-Magyarország haderejének a teljes leszerelését. Ezt mindkét ország kormányának, tehát a Károlyi-kormánynak is végre kellett hajtania.

Mivel napjainkban, az események századik évfordulójának környékén is tartják magukat az 1920-as években megfogalmazott hazug magyarázatok, amelyek a trianoni diktátum okát a továbbra is folyamatosan elátkozott forradalmi felfordulásokban jelölik meg, ezért újra és újra idézni kell a tényeket, annak ellenére, hogy azok sokakat nem érdekelnek. Tehát: a Központi Hatalmak vezetői 1918 tavaszán, a németek márciusi nagy támadásának elakadását követően sem értették meg, hogy ezt a háborút – az amerikai csapatokkal kiegészült antattal szemben – nem lehet megnyerni. Így a wilsoni 14 pont meghirdetését követően elmulasztották az akkor még emberségesnek ígérkező fegyverszünet megkötését, s országaikat a teljes háborús kimerültségbe hajszolták. Ennek következtében

1918 végén valamennyi vesztes ország bukott politikai rendszerét elsöpörte a népharag.

Hazánkban 1918. október 31-én győzött az őszirózsás forradalom, s a király az ellenzék vezérét, Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnöknek. Az új kormány hozzálátott a parlamentáris demokrácia megteremtéséhez, majd Németország és Ausztria után, 1918. november 16-án kikiáltotta a köztársaságot. Ez alkalommal Károlyi időtálló politikai programot adott, miszerint az „ifjú magyar köztársaság” egyben nemzeti, egyben demokratikus és szociális tartalmú. Ezt a vereség utáni talpra állást, majd felemelkedést biztosító, korszerű Magyarországot teremtő politikát azonban nem sikerült megvalósítani, mert a háborús vereség okozta ellátási nehézségek, valamint az ország egyes területeinek megszállása sokakat kiábrándított a kormányból, s az Oroszországból hazatért és pénzzel bőven ellátott kommunisták vezetésével a szélsőséges irányzatoknak sikerült megdönteniük a köztársaságot, s 1919. március 21-én átvenni a hatalmat.

A kommunista uralom azonban hamarosan csődbe jutott, de augusztus 1-jei bukása után -- az általa alkalmazott vörösterror következtében – a szélsőséges jobboldal úgy megerősödött, hogy az – fehérterrorral -- meg tudta akadályozni a demokrácia, a köztársaság helyreállítását. Sőt az első világháború előtti politikai kereteket helyreállító Horthy-korszak egy olyan konzervatív ellenforradalmi rendszert hozott létre, amely képtelen volt a már régóta esedékes érdemi reformok megvalósítására. Így Magyarország ismét tévútra került, s a két világháború között sem tudott korszerű parlamentáris demokráciává válni.

A földreform elsikkasztása pedig továbbra is megakadályozta a mezőgazdasági népesség polgárosodását.

Ez utóbbi volt a legsúlyosabb mulasztás, mert a földnélküli vagy csekély tulajdonú földművesek tömegeinek kistulajdonosokká válása – mint Lengyelországban is – megnövelte volna a felelőségteljesen gondolkodó hazafiak számát. Ugyanis meghatározó a jelentősége annak, ha az ország több mint felét az a birtokos paraszti népesség adja, amely hagyománytisztelő, szülőföldjéhez ragaszkodó és gyermekeket vállaló. S azt se feledjük, hogy az individuális magyar lélek a családi gazdaságokban találhatja meg igazán kibontakozásának legjobb lehetőségét. Így ez az új, paraszti réteg a trianoni békével megcsonkított Magyarország gazdasági talpra állásának és népesedési megújulásának egyik legfontosabb részese lehetett volna. A földreform elsikkasztása tehát nemzetellenes bűn volt!

Visszatérve a békeszerződés kérdésére: a győztes hatalmak az 1919. január 18-án kezdődő párizsi békekonferenciára egyetlen vesztes országot sem hívtak meg. Március közepére elkészítették a békeszerződések tervezeteit, s ez után határoztak arról, hogy a vesztes országok az őket érintő béketervezetek kapcsán elmondhatják utólagos észrevételeiket. Ausztria és Magyarország meghívásáról 1919. április 30-án döntöttek, a magyar meghívó átadását azonban a proletárdiktatúra akkor várható bukásától tették függővé. S miután ez május első napjaiban nem történt meg, a „Magyarországi Tanácsköztársaságnak” nem adták át a meghívót. 

A korábban meghívott németek, valamint az osztrákok megjelenhettek a békekonferencián, s az előbbiek május 7-én, az utóbbiak pedig június 2-án átvehették előzetes békefeltételeiket. Észrevételeik hatására mindkét ország elért némi kedvező változtatást. Ausztria pl. Klagenfurt térségére megkapta a népszavazás lehetőségét, az addig vitás nyugat-magyarországi kérdésben pedig a szociáldemokrata osztrák kancellár, Renner a Magyarországról fenyegető bolsevista veszélyre hivatkozva elérte, hogy a terület egészét Ausztriának ítélték.

Magyarországon ez alatt a vörös-, majd a fehérterror váltotta egymást,

ezért hazánk küldöttsége csak a győztesek utasítása szerinti, általános és titkos magyar választójogi rendelet megalkotása, valamint a baloldali politikusokból is álló „koncentrációs” kormány megalakulása után, 1920. január 5-én utazhatott el Párizsba. Az Apponyi Albert vezette békeküldöttség január 15-én vette át a békefeltételeket, amelyekre másnap kellett válaszolnia. A január 16-án Apponyi által előterjesztett magyar álláspont és bizonyító anyag, mindenekelőtt a Teleki Pál vezetésével már 1919 februárjára elkészített vörös térkép meghökkentette a békecsinálókat.

A magyar kormány 1920 február 12-én benyújtott írásos észrevételei után Lloyd George brit miniszterelnök a Kormányfők Tanácsának március 3-ai ülésén kijelentette: mivel a béketervezet alapján a teljes magyar népesség egyharmada idegen uralom alá kerülne, ez nyilvánvaló igazságtalanság, amit helyre kell hoznunk. Egyetértett vele Nitti olasz miniszterelnök is, a franciák viszont ellenezték. A magyarokkal rokonszenvező amerikaiak pedig nem voltak jelen, mert már decemberben elhagyták a konferenciát.

A szenvedélyes vita után azonban a brit miniszterelnöknek rá kellett döbbennie, hogy a békekonferencia 1919 nyarán, Németország és Ausztria meghallgatását követően a magyar határokat is véglegesítette és kihirdette, s ebben ő maga is részt vett. Ezt követően Lloyd George sem szorgalmazta az újratárgyalást, mert az megzavarta volna a győztes nagyhatalmak és a Magyarországot körülvevő kis szövetségeseik jó viszonyát, akik e nagyhatalmak hallgatólagos jóváhagyásával részint már be is rendezkedtek a tőlünk elvett területeken.

Joggal vetődik fel a kérdés, ha a magyar békeküldöttség által előterjesztett – és a valóságnak megfelelő – bizonyító anyag ilyen erőteljes hatást váltott ki 1920 februárjában és márciusában, ez nyilván nem lett volna kisebb hatású akkor sem, ha azt a meg nem döntött magyar köztársaság küldöttsége terjeszthette volna elő – az osztrákokkal egyidőben – 1919 júniusában. Erre azonban a kommün hatalomra jutása miatt nem kerülhetett sor.

Az 1919-es kommunista uralom tehát a magyarság számára nemcsak a demokratikus kibontakozást felszámoló társadalmi, de nemzeti tragédia is volt.

Azt se feledjük, hogy a köztársaság békeküldöttsége hivatkozhatott volna a nemzetiségek teljes szabadságát, sőt autonómiáját biztosító magyar törvényekre, amelyeket a Károlyi-kormányzat épp a békekonferenciára való alapos előkészületek részeként alkotott meg. Mindez azonban 1920 elején értelmetlenné vált, annál is inkább, mert a magyar-kérdés iránt legfogékonyabb amerikaiak már nem vettek részt a békekonferencia munkájában, de a nyilvánosság mellőzésével megtették utólagos észrevételüket: „Az amerikai kormány szíve ellenére fogadja el azt a döntést, hogy nem írnak ki népszavazást a magyar határok végleges vonalának meghatározására. Úgy véli, hogy a határok számos vonatkozásban nem felelnek meg az etnikai követelményeknek, sem a gazdasági szükségszerűségnek, és hogy jelentős módosításokat kellene rajtuk végrehajtani.”

Az történt tehát, hogy a négy győztes nagyhatalom közül három nem értett egyet a Magyarországot sújtó békeszerződéssel, de mert az említett, általuk későn megtudott igazságtalanságokra a magyarok idejekorán nem tudták felhívni a figyelmüket, tudomásul vették a kialakult helyzetet. Óhatatlanul eszünkbe jutnak Ady szavai: „Mi mindig mindenről elkésünk…”

Végül a bűnbakkeresés, az árulózás kényszeréről. Egy közösség az őt ért nagyon súlyos vereséget és az azt követő igazságtalan megtorlást könnyebben viseli el, ha néhány személy hibájának, árulásának tudhatja be a történteket. Keserű felháborodását ezen személyekre zúdíthatja, ezek szidalmazásával, gyalázásával részben csillapítani tudja tehetetlen dühét, és elviselhetőbbé tenni a vereség szégyenét. A kérdésről Németh László Áruló című drámájában Görgei a következőket mondja:

„az igazság szürke, sokágú, nem olyan rikító, mutatós, egyszerű, mint a hazugság”. 

Sőt a „hazugság sokkal jobban hasonlít az igazsághoz, s ahhoz, amit az emberek az igazságtól várnak, mint maga az igazság”. S mindezt a történelmi mértékű vereségre így alkalmazza: a nép a „bukásban csak úgy őrizheti meg az önérzetét, ha tovább hisz… a legyőzhetetlenségben. S ezért kell Görgei Arthurnak árulónak lenni.”

Egy kis népnek tehát szüksége van az árulókra, hogy a vereségei után talpra tudjon állni. Ez azonban nem maradhat örök állapot, ezért – idézve Görgei drámát záró szavait – „nem utolsó szerep a nemzetet szerencsétlenségünkkel gondolkodásra s önismeretre tanítani”. Ehhez viszont az is szükséges lenne, hogy az árulóknak tekintettek gondolataihoz hozzáférhessen a nemzet.

Összesen 37 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
night watch
2020. június 05. 00:37
Igaza van abban, hogy földreformmal, telepespolitikával komoly eredményeket lehetett volna elérni. Szűklátókörű volt speciel az is, ahogy a horvátokkal bántak. Az is igaz, hogy Magyarország felosztása a háborús vereség miat dönttetett el, de a felosztás mértéke nem volt ab ovo olyan egyértelmű. De: A háborús vereség nem volt szükségszerű, előre programozott. Az csak utólag néz ki annak. Ha nincs háborús vereség, a magyarosítási politika két három emberöltő - úgy 50 év - alatt alatt meghozta volna eredményét. Így nézve helyes, messzelátó politika volt. "súlyos vereségeink nem egy-két ember hibájából következtek be." Inkább egy-két megfelelő ember hiányából. Az egyik IV. Károly király helyett egy energikus, rátermett uralkodó. Aki, mint ahogy a szerző is hiányolja, 1918 tavaszán fegyverszünetet köt, miközben visszavonja az első pádovai csatában győztes hadait az Alpokba és a Kárpátokba, védekezésre berendezkedve. A másik: egy Kemal pasa formátumú politikus, aki már 1917 tavaszától egy B-terv kialakításával és végrehajtásával készíti fel az országot arra az esetre, ha a nyugati fronton a német disznó nem bír a sok lúddal. Nehogy már a magyar történelemkönyveket író azt sugallja, hogy a magyar ilyesmire képtelen. "hazug magyarázatok, amelyek a trianoni diktátum okát a továbbra is folyamatosan elátkozott forradalmi felfordulásokban jelölik meg" A szerző maga írja, hogy mások lettek volna a békeszerződés feltételei, ha nincs a budapesti szovjetkormány. "Az történt tehát, hogy a négy győztes nagyhatalom közül három nem értett egyet a Magyarországot sújtó békeszerződéssel, de mert az említett, általuk későn megtudott igazságtalanságokra a magyarok idejekorán nem tudták felhívni a figyelmüket, tudomásul vették a kialakult helyzetet."
Shlomo Morel, egy igaz ember
2020. június 04. 19:05
- a győztesek Magyarország felosztását nem a forradalmi felfordulás, hanem a háborús vereség miatt határozták el - Nevetségesek ezek a történészek. Törökország feldarabolásáról is döntöttek a háborús vereség miatt - csak ők fegyverrel várták a görög rablóbandákat. A magyarok viszont nem. Pedig a koncért a románok se áldozták volna az életüket. Az árulózásról... a vak is látja, hogy hazaárulók egy csoportja szúrta el a háborút (gy.k. a román-magyar háborút), és izraelitaként nem tagadhatom le, már annak a kormánynak a döntő részét is mi adtuk (köztük későbbi népbiztosokat is). A sajtó mást sem harsogott azokban az időkben, mint hogy oszlassuk fel a hadsereget, öljük meg Tiszát, stb. (Márpedig ez a sajtó is a kezünkben volt.) Ezúton is elnézést kérek a magyar néptől. Nem úgy, ahogy Landeszmann rabbi tette, mikor szembesült tetteinkkel. slomó
Cserna János
2020. június 04. 18:40
A Numerus claususnak valóban zsidóellenes éle, de mindegyik nemzetiségre vonatkozott. Egyébként a zsidókra nézve csak Budapesten tartották be néha több, máskor kevesebb következetességgel, de a vidéki egyetemeken csekély volt a szigor. Évről évre lazult az éberség, végül 1928-ban eltörölték a rendelkezéseit. A honi zsidóság nyilván nem örült a tv-nek, de valójában nekik is segített, mert a tv. alapindoka a szélsőjobb lefegyverzése volt. A N. c. tv-re hivatkozva mondhatta a kormány a zsidóverő eszementeknek, hogy kss, mert mi már elrendeztük a honi zsidóságot. Mondták is. Eközben a Zsidó Tanács vezetői napi bejárással rendelkeztek az államfőhöz és a kormányhoz.
annamanna
2020. június 04. 17:19
"Egy kis népnek tehát szüksége van az árulókra, hogy a vereségei után talpra tudjon állni." Sajnos az ún. áldozattudatiság akadályozza a fejlődést, és nem segíti azt. Más szempontból jelent segítséget: segít egységbe kovácsolni a magát vesztesnek érző csoportot, erősíti a csoporttudatot, az egységélményt, a csoporttal való azonosulást. Teljesen más szöveg és ez is hosszú, de a téma szempontjából érdekes: "Kollektív áldozatszerepről akkor beszélünk, ha egy csoport a sorozatos, más csoportoktól elszenvedett, igazságtalannak vélt sérelmek nyomán tartósan azonosul az áldozat szerepkörrel. Az áldozati élmény mélyen beágyazódik a kultúrába, általános világszemléletként meghatározza a csoport további csoportközi tapasztalataihoz való viszonyulást és továbbadódik a kollektív emlékezeti reprezentációkban. (....) A kollektív áldozati szerep egyik fontos szempontja, hogy a sérelem valójában a múltban történt, a csoport tagjai mégis a jelenben élik meg a hozzá fűződő érzéseiket. (...) nem biztos, hogy azok a hibásak, akikről én azt gondolom, hogy vétkeztek a csoportom ellen. (...) A múlt torzítása egy énvédő mechanizmusként működik, hiszen a sérült társas identitásomat azzal a tudattal védhetem meg, hogy én nem hibáztam, mások vétettek ellenem, ez pedig nem feltétlenül egy tudatos torzítás, de a hatalom - ez alatt a mindenkori hatalmat értem - akár érdekelt is lehet a múlt egy bizonyos reprezentációjának elkészítésében. Ha pedig azt gondolom, hogy itt velünk nagyon kiszúrtak, és a történtekért mi nem tartozunk semmilyen felelősséggel, akkor érintetlen marad az az illúzióm, hogy az én csoportom jó, vagy akár tökéletes (....) És hogy milyen következményekkel járhat, ha beleragadunk az önsajnálatba? Egyrészt tehetetlenség- és feleslegességérzést szülhet, hiszen azok, akik megtanulták, hogy akármivel is próbálkoztak a múltban, az általában kudarccal, vereséggel végződött, csekély eséllyel akarnak erőfeszítéseket tenni azért, hogy jobbra forduljon a sorsuk. (...) A versengő áldozatiság A kollektív áldozatiság szerepérzés segíthet megküzdeni a kezelhetetlen konfliktusokból származó stresszel, elősegítheti, hogy törődjenek velünk, és proszociális, empatikus viselkedést is kiválthat belőlünk. Ez utóbbi az inkluzív áldozatiság, amikor a csoport hajlamos arra, hogy sorsközösséget vállaljon, vagy akár összefogjon más csoportokkal, akik szintén áldozatnak tekintik magukat. Ugyanakkor a sérelmek legalább ilyen könnyen fordulhatnak át mások iránti agresszióba, még tovább fokozva a társadalmi csoportok közötti feszültségeket. Az exkluzív áldozati tudat az, amikor azt feltételezem, hogy az én csoportom különösen sokat szenvedett, hogy különösen igazságtalan dolgok történtek velünk - olyanok, amik másokkal nem. Ebből kifolyólag egyrészt gyanakvó és ellenséges leszek más csoportokkal - kisebbségekkel vagy nemzetekkel - szemben, mert azt gondolom, hogy ők az én csoportom büszkeségére, integritására rá akarnak törni. Másrészt abban vagyok motivált, hogy elnyomjam más csoportok törekvéseit arra, hogy azok a saját szenvedéseiket feldolgozzák, vagyis mindenáron versengeni akarok azért, hogy elismerjék a traumámat mások szenvedéseivel szemben. (...) Az exkluzív áldozattudatnak a csoport koherenciájának szempontjából van egy óriási rövidtávú előnye, mégpedig az, hogy növeli a csoporttal való azonosulás esélyét (...) az oktatási rendszer ugyanis főszerepet játszik a kollektív áldozatiság élményének betáplálásában. (...) gyakran passzív elszenvedőként ábrázolják (...) A glorifikáló azonosulás egy elfogult, önfelnagyító azonosulási formának tekinthető, amely a csoport "dicsősége" köré szerveződik, és amelyben fontos a másokkal való állandó, a saját csoport nagyszerűségét hangsúlyozó nyílt összehasonlítás. Ez az azonosulás azonban nagyon törékeny, hiszen bármilyen saját csoportra vonatkozó negatív információ megingathatja, védekezésre és túlkompenzációra készteti a glorifikáló azonosulót. A glorifikáló azonosulók általában hajlamosabbak negatív csoportközi viselkedésre: mások leértékelésére, az erőszak igazolására. Ezzel szemben a kötődő azonosulás jóval kiegyensúlyozottabb csoportalapú azonosságtudatot jelent, amelyben megfér egymással a csoport szeretete és a csoport hibáinak elismerése. A vezetők nyilvános beszédei és a kommunikáció különféle csatornái is megerősítik a kollektív áldozati szerep érzését, és persze a politikusok is gyakran használják azt a hatalom forrásaként, a múlt és a jelen áldozati szerep emlékeztetői hatékony eszközei a toborzásnak és mozgósításnak. (...) Formális társadalmi és kulturális szinten az emléknapok, vallásos és nemzeti ünnepek, és az ezeket kísérő ünnepségek is arra szolgálnak, hogy emlékeztessük a társadalom tagjait az áldozattá válásra, de a különféle kulturális termékek, könyvek, filmek, színházi előadások és művészeti kiállítások is közvetíthetik az áldozati szerep érzését. Van kiút? Elméletben van, de a gyakorlatban nem biztos, hogy jól működne. A szakember szerint ez azért is nehéz kérdés, mert nem a legjobb ötlet belenyúlni abba a nemzettudatba, amiben évszázadok óta evickélünk. (...) A megoldás leginkább talán lokális szinten képzelhető el, hiszen a kis közösségeknek, például a családnak - vagy a történelemtanároknak - is óriási szerepe van abban, hogy mit és hogyan adnak át a csoport történetéről a fiatalabb generációnak. Ahhoz, hogy kilépjünk az önsajnálat-bosszúvágy-ellenségeskedés ördögi köréből, újra kellene írni egy kicsit a történelemkönyveket, valamint olyan vitákat kellene rendezni, melyek arról szólnak, hogy hogyan járultunk mi hozzá ahhoz, hogy ilyen jelenünk legyen, mit tanulhatunk ebből, és hogyan készülhetünk fel olyan módon a jövőre, hogy azt ne a múltbéli sérelmeink és félelmeink vezessék, hanem a traumáink olyan feldolgozása, amely valóban a közösségünk egészséges épülését szolgálja (...) Muszáj kezünkbe vennünk a múltunkat és a jelenünket. Mindaddig ugyanis, amíg egy közösség áldozatként tekint magára és úgy gondolja, hogy nincsen kontrollja a saját világára, az a közösség motiválatlan marad, nem fogja képezni magát, nem fog előrébb jutni, hanem csak további tehetetlenségbe, rettegésbe vagy éppen agresszióba és vég nélküli konfliktusokba taszítja saját magát." https://divany.hu/eletem/2018/06/07/miert-jo-egyutt-szenvedni---a-kollektiv-aldozatisag-pszichologiaja/
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!