A székely írás kutatásának vitáiról

Írta: Fehér Bence történész, klasszika-filológus (Magyarságkutató Intézet) 

Reagálás a Honnan ered a székely írás? című, Mandineren megjelent interjúra

Vitathatatlan, hogy nemzeti kultúrtörténetünk egyik legérdekesebb – és nagyon sok problémát felvető – kérdése a székely írás vagy közismert néven rovásírás. Itt nem arra gondolok, hogy a nagyközönség érdeklődésének homlokterében áll, bár ebben is kitűnik, hanem legszigorúbban szaktudományos jelentőségére.

Nem véletlen, hogy jelenleg is számos tudományos műhely párhuzamosan kutatja. Vásáry István, Sándor Klára és Benkő Elek kutatócsoportja mellett, mely legutóbb a Mandineren bemutatkozott a nyilvánosságnak, s az ősszel publikálta forrásgyűjteményét, a Magyarságkutató Intézet különböző szakterületű kutatói is dolgoznak ezeken a kérdéseken, a mi forrásgyűjteményünk – A Kárpát-medencei rovásírásos emlékek gyűjteménye I. – szinte pontosan egy éve jelent meg; az ELTE kutatói magyar nyelvtörténeti szempontból elemzik a rovásírásokat, a BME-n pedig az írás evolúciójának matematikai analízise folyik.

Ilyenkor természetes egyfajta rivalizálás a kutatócsoportok közt, s persze mindenki úgy ítéli meg, hogy a legjelentősebb újdonsággal az ő kutatásai szolgálnak.

Ebből a szempontból sajnos a magyar rováskutatás ügye még nem áll jól: például éves írástörténeti konferenciánkra a kutatók egyik fele eljön, előadást tart, vitázik, másik felét nem tudjuk idecsábítani, bármennyire próbálkozunk. Pedig valójában azt, amit Vásáry kutatócsoportja korpusza legfőbb eredményének tart, hogy az összes hiteles emlék hozzáférhető és kutatható, legfeljebb a két gyűjtemény együtt produkálhatja, de inkább még ez sem: maga a „hiteles emlék” fogalma is viták tárgya, és egy valódi gyűjteménynek tartalmaznia kell a szerző által nem hitelesnek minősített emléket is, hiszen nem veszthetünk el a kutatás számára egy feliratot csak azért, mert esetleg éppen ott és akkor ő téved. Arról nem is beszélve, hogy újabban évi átlagban négy-öt új emléket jeleznek (itt most a székely és későavar feliratokat együtt értve), amelyek híján már néhány év múlva minden kötet szükségképpen hiányos lesz.

Azt viszont nem tarthatjuk a természetes rivalizálás normális jelenségének, hogy az egyik kutatócsoport a másik munkájáról úgy nyilatkozik: az a fantázia birodalmába tartozik – mint azt legutóbb Vásáry István tette. De ha ehhez a kifejezésmódhoz ragaszkodunk, én is tudok olyan kutatási attitűdöt megnevezni, amely legalábbis nagyon tág fantáziát igényel. Ilyen az a hozzáállás, amely a „kettős honfoglalást” még mindig csak egy László Gyula által felvetett és népszerűsített ötletnek tekinti, egyáltalán nem törődve a demográfia tényein alapuló elemi logikával, sem az archeogenetika legújabb eredményeivel. (Megjegyzendő, az elméletet már a XIX. század végén megfogalmazták, jóval László Gyula születése előtt.) Ahhoz valóban fantázia kell, hogy elképzeljük, a honfoglalás után az ország lakosságának talán egyötödét kitevő honfoglaló magyarok nyelvileg, kulturálisan, identitásában bő száz év alatt annyira asszimilálták az itt talált népeket, hogy a későavarságnak semmi megfogható nyoma nem maradt, azóta sem találják nyelvészeink... Talán a „kettős honfoglalás” elnevezés nem a legszerencsésebb, hiszen valószínűleg nem két egyforma jellegű, identitásteremtő, alapvető „honfoglaló” aktusról van szó, de hogy az avarság döntő nyomot kellett hagyjon a középkori magyarságban szinte minden szempontból, és kiemelkedően nyelvileg is, azt ma már abszurdum vitatni.

Legyen akármi a véleményünk a ma már elég szép számú avar felirat helyes olvasatáról, abban egyetértésre van szükség, hogy

Igaz ez a nagyszentmiklósi-szarvasi típusú szövegekre is, amelyeknek nincs közvetlen kapcsolatuk a székely írással, de még inkább arra a néhány rövid (de semmiképp nem csak „töredékes jeleket” tartalmazó, hanem jól kutatható) feliratra, amelyek eltérő, és meggyőződésem szerint a székely jelkészlettel világosan kapcsolatba hozható jelekkel vannak írva.

Természetesen sokkal nehezebb a szkíta és hun írásbeliséggel való kapcsolat kérdése, de azért nem lehet egy mondatban elhessegetni, mint Vásáry István teszi: „sem a szkíta, sem a hun nyelv mibenléte és írásos emlékei – ha voltak egyáltalán – nem ismertek”. Ha nem keressük, akkor természetesen nem ismertek. A magyarországi szkíták írásos hagyatékának első, gyér nyomai először a hatvanas években váltak ismertté, magam tavaly kíséreltem meg ezeket rendszerezni A Kárpát-medencei rovásírásos emlékek gyűjteményében. Egész bizonyosan léteznek.

Ahhoz azonban kevés az anyag, hogy a megfejtése szóba jöhetne, így a szkíta nyelvet ezek alapján egyelőre nem fogjuk értelmezni; de szkíták nem csak a Kárpát-medencében éltek, sőt főleg nem itt, tehát ha az egész szkíta kultúrkörből szorgosan összegyűjtenők végre az írásos nyomokat, lehet, hogy már juthatnánk vele valami eredményre. A hun nyelvhez még sokkal kevesebb kulcsunk van, bár Intézetünk őszi nemzetközi hun konferenciáján mongol kutatók beszámoltak arról, hogy ők már találtak hunokhoz köthető sziklafeliratokat. De mindenképp egyetértek Vásáry Istvánnal abban, hogy nem ma és nem holnap lesz, amikor a hun írást eléggé megismerjük ahhoz, hogy megítélhessük esetleges kapcsolatát a többi sztyeppei írással, ad absurdum a székely írással.

Nem csak ezekben a kérdésekben vannak nehezen eldönthető éles viták a különböző műhelyek közt: hasonlóan nehéz kérdés az is, a székely írás kezdettől csupán a székelyek kincse volt-e, vagy egy össz-Kárpát-medencei kultúrából szűkült le a Székelyföldre. Sajnálatos, hogy Vásárynak és kutatótársainak új kötete a honfoglaláskori adatokat szinte negligálja, pontosabban a legvilágosabb alsóbűi leletet mint „bizonytalant” megemlíti, de a későközépkori emlékekhez képest szinte egyáltalán nem elemzi.

(Hadd tegyem hozzá: az én logikám amúgy is azt diktálná, hogy a bizonytalan, illetve vitatott emléket kell a legrészletesebben leírni, elemezni és értelmezni egy gyűjteményben.) Mindenesetre Benkő Elek megfogalmazása: „az Árpád-kor óta szerves része a székelyek műveltségének”, valószínűleg nem találja el a legfontosabb korszakhatárt. A késő-Árpád-kori székely írásos feliratok ugyanis éppen annyira problematikusak, mint a honfoglaláskoriak, vagy akár a későavar írásos emlékek két csoportja. A későbbi írásban ismeretlen jelalakok és hangértékek vannak bennük, és minden egyes ekkori emléknek az olvasata szélsőségesen vitatott. Ma úgy tűnik: a „rovásírás” néven összefoglalt komplexen belül a XV. századig nagyon különböző típusok éltek egymás mellett, amelyek mindegyike speciális problémákat vet fel, csak egy kisebb részük van legalább részlegesen megoldva, és körülbelül ekkortól egységesültek a „székely írás” néven emlegetett rendszer formájában. Egy okkal több, hogy a kutatásba bevonjuk a legkorábbi, sőt a honfoglalás előtti emlékeket is, és megkíséreljük ezek kapcsolatát is feltárni egyik vagy másik középkori típussal.

Még akkor is, ha ez ellentmond Vásáryék hipotézisének, mely szerint a székely írás kb. 863–1000 között jött létre – ámbár, ha ők a honfoglaláskori nyomokat nem vizsgálják, illetve az alsóbűi feliratot bizonytalanként félresorolják, akkor IX–XII. század közti forrásadatok híján erre a hipotézisre nem lesz semmi más érv, mint az a (XX. század eleje óta közhelyszerű, ám soha nem bizonyított) megállapítás, hogy a cirill és glagolita ábécé hatott rá. Két-három glagolita jel kapcsolatát a székely jelekkel én is realitásnak tartok, de szerintem ez nem érv arra, hogy az egész írásmód legalább tízszer ennyi jele ugyanabból a korból eredeztethető, arról nem is beszélve, mi van, ha a kapcsolat fordított: esetleg egy-két jelet a glagolita kölcsönzött ősi magyar írásokból?

Egy dolgot mindig tartsunk szem előtt: az írások nem úgy fejlődnek, hogy egy bölcs öreg székely kultúrafejlesztő vagy táltos (vagy akárki) „alaposan átdolgoz” egy rendszert a népe számára, hanem úgy, hogy egy a nyelv szükségleteivel részben inkoherens rendszert századokon keresztül a gyakorlatban próbálgatnak és módosítgatnak, új és új jelekkel és helyesírási szabályokkal, míg végül elérkezünk egy olyan végérvényes ábécéhez, mint például a székely írás híres Nikolsburgi Ábécéje – a XV. század legvégén.