Kifakadtak a németek: meg kellene szabadulni Magyarországtól!
Egyesek szerint az Európai Unió pénzügyi zsarolása már nem elegendő.
Az európai közösség tagjának lenni nem dicsőség, ünneplendő tény, hanem magától értetődő joga az ezer éve Európa közepén élő magyarságnak.
Nyitókép: Shutterstock
Mintha tavaly lett volna: egy verőfényes, kellemes május 1-jén Magyarország belépett az Európai Unióba. Pontosan emlékszem arra, hogy mennyire nem volt kitörő, össznépi, nemzeti ünnep a csatlakozás napja. De nem áradt a pesszimizmus, a negativitás sem. Egy szűk EU-ellenes kisebbséget leszámítva a magyar polgárok először is nagy többségben megszavazták, majd 2004 tavaszán tudomásul vették, hogy az ország az európai közösség része lesz. Ezt a mérsékelt közönyt lehet kritikusan is értékelni, hogy „emberek, hát miért nem ünnepeltek, Európa végre eljött, leszállt a magyarok közé, végre beléphetünk az ígéretek földjére!”. De úgy tűnik, a magyarok akkor is realistábbak – és akkor is önérzetesebbek – voltak. Mi ezer éve is Európa része voltunk, azok vagyunk most és azok leszünk a jövőben is, eltéphetetlenül, kiszakíthatatlanul. Európa egyik középső régiójában, egy hegykaréj által körülölelt, termékeny medencében.
Nem mi, hanem nagyhatalmak döntöttek arról a 20. század közepén, hogy Európának nem a szabadabbik, hanem a vasfüggönnyel elzárt felén kell évtizedeket leélnünk. Nem mi, hanem nagyhatalmak döntöttek arról, hogy egyikük ránk szabadíthatja ember-, hagyomány- és társadalomellenes, jövőképtelen vérvörös eszméit.
1989 után aztán eltelt másfél évtized, akkor beléptünk az Európai Unióba, és azóta is eltelt kerek húsz év. De ment-e a világ elébb azóta? És Európa? És hazánk? Persze, ment. Materiálisan főleg. Ma már mi, magyarok jobban élünk, mint húsz éve, a koronavírus-járvány és az ukrajnai háború megrázkódtatásai után is továbbaraszolgatunk az Európai Unió átlaga felé, s nagyjából olyan szinten kezdünk élni, mint a rég EU-tag dél-európai országok átlagembere. Az egy főre jutó hazai össztermékben lassan elérjük az EU-átlag 80 százalékát, s néhány jó év után a 90 százalék sem lehetetlen. Remélhetőleg az átlagfizetésekben is addigra.
De ezek csak számok, könnyen hajlítható statisztikai adatok, gazdasági jó idők és rossz idők egyaránt várnak még ránk, amíg világ a világ. Vannak viszont érzések, érzelmek, közérzet is, amik bejátszanak. A mi nemzedékünk számára az elvárt minimum volt az európai közösséghez csatlakozás – és persze az abban maradás. Generációnk és a nálunk fiatalabbak átélhették, megtapasztalhatták az európai közösség nyújtotta szabadságot, bejárhattuk hátizsákkal, fapadossal a kontinenst, tanulhattunk idegenben, magyarok tömegei mentek ki külföldre dolgozni, közülük sokan időközben vissza is tértek. Aki a kivándorlás miatt nagyon aggódik, tegye fel a kezét: ha nem lennénk az EU tagjai, nem ugyanez történt volna, csak netán még súlyosabb mértékben? Az EU-dealnek a személyek szabad mozgása is a része, és végzetes lenne, ha újra megjelennének a közösségen belüli határsorompók, netán belső határkerítések.
Mert most, húsz évvel az uniós csatlakozás után inkább az foglalkoztathat sokunkat, hogy mi lesz vajon újabb húsz év múlva. A fokozódó migráció esélyét talán láthattuk húsz éve is, az ukrajnai háborút jóval kevésbé. Ahogy azzal sem számoltunk, hogy a progresszív-újbalos világkép ennyire áttör a Nyugaton, és az európai közösségi együttműködés pragmatikus kereteit, technokrata intézményeit is ennyire átmossa egy új ideológia. Ha valami, hát az eléggé látványos, ahogy a tiszteleten alapuló együttműködés helyét az utóbbi években átvették az egyre radikálisabb centralizáló és ideológiai egyneműsítést célzó törekvések. Ahogy az EU eredeti jelmondatából – „egység a sokféleségben” – kikopik az eredetileg mind a konzervatívok, mind a klasszikus liberálisok által védett sokféleség, és kapuinkon dörömböl az egyformaság kora. Igen, tudják, Orwelltől idéztem. Ezt is tudta, ettől is tartott.
A jövőre nézve egy utolsó figyelmeztetés: tegyünk meg mindent, hogy a jövő Magyarországa ne az európai közösség áldásait élvező, ámde a nemzeti gondolattól elforduló fiatalok s az Európától, évezredes nyugati hagyomány- és sorsközösségünktől elzárkózó, magyar glóbuszba menekülő idősebb tömegek közötti árkokról, konfliktusokról szóljon. Egy ilyen konfliktus csak a tipikus perifériaországokban jellemző – és úgy vélem, sokak által vallott nemzeti érdek, hogy Magyarország ne szoruljon se mások által, se saját lelkületében a perifériára.
A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata