A tengerek világ körüli ura – ez az amerikai haditengerészet ma

Írta: Somkuti Bálint biztonságpolitikai szakértő, hadtörténész

Seregszemle cikksorozatunkban eddig Lengyelország, Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Románia, Szlovákia, Szerbia, Finnország, Ausztria, Törökország, Izrael, Svájc és Svédország haderejéről írtunk. Most az Egyesült Államok kerül sorra!

Tény: a nemrég bemutatott amerikai szárazföldi erőket összlétszámban mind a kínai, mind az indiai megelőzi. Össztűzerőben (tüzérségi eszköz darabszámban) is találhatunk nála erősebbet. Tény azonban az is, hogy hasonló feltételek, hasonló erők esetén én sokkal inkább szavaznék az amerikai hadsereg győzelmére, mint bárki máséra. Nem beszélve a haditengerészetről.

Most viszont pont a haditengerészetről és a tengerészgyalogságról fogunk beszélni.

Douglas MacGregor nyugállományú ezredes, amerikai katonai szakértő is több interjújában kiemelte, hogy „szigetországként” az amerikai fegyveres erő fókuszában – hasonlóan a korábbi brithez – elsősorban a haditengerészet és újabban a légierő áll, nem a hadsereg.

Szemben a szárazföldi erőkkel, a korábban részletesen bemutatott amerikai haditengerészet, a US Navy vitathatatlanul a tengerek ura. A jelentős ütemű kínai és a lassabb indiai flottafejlesztés ellenére

ahogy a hordozók helyét lassan átvevő nukleáris vadász és rakétahordozó tengeralattjárók számában is.

Függetlenül attól, mit gondolunk az amerikai katonai beavatkozásokról és az újabban értékalapúnak hívott világrendről, soha az emberi történelemben nem volt még olyan sokaknak olyan jó dolga, soha nem élt olyan jól olyan sok ember, mint a jelenlegi nyugati demokráciákban. És ezeknek a demokráciának az alapját, akár tetszik, akár nem, akár elismerjük, akár nem, az amerikai haditengerészet tengeri fölénye képezi.

Viszont ahogy ez az erő gyengül – és sajnos gyengül –,

és aminek bizony élvezzük a gyümölcseit, az egyértelmű nehézségek és problémák ellenére.

USS Constitution vs HMS Guerriere az 1812-es háborúban (kép forrása: Wikipedia)

Számtalan olyan pontja van az amerikai haditengerészet történetének, amely még a külső érdeklődő számára is érdekes lehet. Kezdjük például a híres fregattokkal, amelyek a fiatal amerikai haditengerészet első állandó hadihajói voltak. Ez a hat fregatt, amelyek olyan beszédes neveket kaptak, mint Constellation – azaz együttállás vagy csillagjegy, Constitution – Alkotmány, Congress – azaz kongresszus, vagy éppen a United States – Egyesült Államok, az úgynevezett nehéz fregatt kategóriába tartoztak.

Ez azt jelenti, hogy a többi haditengerészet 28-32 darab 18 fontos ágyúval felszerelt, hasonló kategóriájú hajójával szemben az ő fedélzetükön általában 40-44 darab 24, sőt 32 fontos ágyú volt, amely akár kétszeres tüzelő fölényt is jelentett bármilyen ellenfelükkel szemben. Ezt a francia, majd az angol fregattok a saját kárukon tanulták meg. A sokadik angol vereség után, amelyet az 1812-ben kirobbant és 1815-ig tartó brit-amerikai háborúban szenvedett el a Royal Navy, megtiltották a fregattoknak, hogy egyesével hajózzanak. Így a két hajóból álló kötelékek tűzereje viszont már több szempontból meghaladta az amerikai nehéz fregattokét, ezért azok sikersorozata ezután az intézkedés után megszakadt, és újabb amerikai győzelemre már nem került sor.

Fenti példából is kiderül, hogy

Ugyanez a megközelítés fedezhető fel a későbbi amerikai csatahajók tulajdonságaiban is, amikor szintén elsődleges szempont volt, hogy a megépült hajók erősebbek és jobban védettebbek legyenek kortársaiknál, míg a sebesség másodlagos volt.

Így a harckocsiknál említett hármas szempontrendszer, azaz a tűzerő, védettség és mobilitás közül az utóbbi itt is háttérbe szorult. További változást hozott az amerikai katonai stratégiában a Panama-csatorna megépítése. Az először francia mérnökök által, valószínűleg elsősorban a Szuezi-csatornában szerzett tapasztalatok miatt megkezdett építkezés azonban anyagi csődbe fulladt, nem kis mértékben az utóbb panamaként elhíresült pénzügyi csalások miatt.

ezért a saját kezébe vette a csatorna építését, és 1914-es befejezésétől kezdve meghatározó szempont volt az amerikai hadihajók tervezésénél, hogy átférjenek a Panama-csatorna zsilipjein. Addigra ugyanis hajók keleti és nyugati part, azaz az atlanti-óceáni és csendes-óceáni flotta közötti mozgatása rendkívül nehézkessé és Dél-Amerika teljes megkerülésével időigényessé vált.

Zárójelben jegyzem meg, hogy a Jamató osztály szupercsatahajóinak építésekor a japán katonai vezetés egyik kimondott célja volt, hogy olyan hajók építésébe hajszolja bele az amerikai haditengerészetet, amelyek túl nagyok a csatorna használatához.

USS Virginia (fotó forrása: Wikipedia)

Mielőtt rátérnénk a modern haditengerészeti egységekre, még egy szempontot érdemes figyelembe venni: ezek pedig azok a gyakorlati és harci tapasztalatok, amelyeket az Egyesült Államok immár több évtizede tudományos precizitással gyűjt és elemez ki. A második világháborúban az akkor még új eszköznek számító repülőgép-hordozók összecsapásaiban számtalan alkalommal számtalan hibát követett el mindkét fél. Azonban már az első nagyobb összecsapás, a Korall-tengeri csata után kiderült, hogy

Példának okáért már a világháború elejétől kezdve minden egyes amerikai tengerész kapott kárelhárító feladatokat, így amikor találat érte a sérülékeny repülőgép-hordozókat, sokkal kisebb volt az esélye elsüllyedésüknek, mint japán társaiknak. Ott a kifejezetten kárelhárítással megbízott legénység veszteségei után a hajók gyakorlatilag sorsukra maradtak, hiszen nem volt, aki meg tudta volna menteni őket, el tudta volna hárítani a sérülések okozta következményeket. Kitűnő példája a fentieknek, hogy a már említett Korall-tengeri csatában a Lexington hordozó azért süllyedt el, mert az üzemanyaggal feltöltött vezetékek sérülése nyomán robbanásveszélyes benzingőz halmozódott fel egyes helyiségekben, amelyek később fel is robbantak. Azonban már az alig két héttel később megvívott midwayi csatában ezen tapasztalat alapján az amerikai hordozók összes üzemanyag-vezetékét szén-dioxiddal töltötték fel a repülőgépek utántöltése után. Sokkal lassabban reagáló ellenfeleik további hordozókat veszítettek, míg erre rájöttek.

Fentieken túl a rendkívül összetett repülőgép-hordozói manőverek tapasztalatainak feldolgozása – ideértve a légi fedezet működését vagy a légicsapások összehangolását is – már ebben a korszakban elkezdődött. Egy nemrégiben megjelent cikk szerint

de három új hordozójával még mindig csak ennek a folyamatnak az elején tart.

Visszatérve a modern hadihajókhoz: a jelenleg szolgálatban álló több mint 50 nukleáris meghajtású vadász tengeralattjáró és a 18 cirkálórakéta-, illetve interkontinentális rakétahordozó tengeralattjáró, amelyek szintén nukleáris meghajtásúak, önmagukban képesek garantálni az Egyesült Államok tengeri fölényét.

Érdekes, hogy hagyományos meghajtású tengeralattjáróval a US Navy nem rendelkezik. Ez utóbbi eszköz jellemzően part- és egyéb védelmi feladatokat lát el, korlátozott hatótávolsága miatt támadó, illetve globális feladatokra nem alkalmas. Ez utóbbi lehet a magyarázata, miért nem szerepel a globális feladatú amerikai hadiflottában ez a típus.

A futurisztikus Zumwalt (fotó: US Navy)

Az utóbbi idők legnagyobb fejlesztése a US Navyben a történelmi nevet kapott FFG(X) Constellation program, amely az LCS program kudarca és a korábbi fregattok gyors kivonása miatt fennmaradt űrt igyekszik betölteni. Mint azt a korábbi cikkemben is említettem, az Arleigh Burke osztály rombolói kitűnő hajók ugyan, azonban túl értékesek és túl kevés van belőlük ahhoz, hogy egy háború esetén konvojkíséretül szolgáljanak. Meglepő, hogy az FFG-7 Oliver Hazard Perry osztály végiggondolatlan kivonása és az LCS program kudarcának beismerése után égetővé vált kísérőhajó-beszerzést milyen gyorsan nyélbe ütötte a haditengerészet.

A rövid idő miatt saját tervezésre nem volt mód, így a 2020-ban elindított tenderen a közös francia-olasz FREMM fregattokat hirdették ki győztesnek, és megindult építésük az FFG-62-re átnevezett program keretében. Ahogy a megnevezésük és hadrendi számuk is mutatja, az új hajók a Perryk által befejezett vonalat fogják folytatni, annak ellenére, hogy

A 4100 tonnás Perrykkel szemben a Constellation osztály tervezett vízkiszorítása eléri a 7300-at, amely már most jelentősen több az eredeti FREMM-ek 6000-6500 tonnájánál.

És itt elértünk a nyugati hadseregeket, de elsősorban az amerikai fegyveres erőket sújtó komoly problémák legnagyobbikához. A gyorsan változó korszakban a maximális hatékonyságra törekvő vezetés olyan megoldásokat is igyekszik beleerőltetni az egyébként működő koncepciókba, amelyek általában kipróbálatlanok, sőt nem kellően végiggondoltak.

A kapkodva, túlzó elvárásokkal lezavart fejlesztési programok kudarca ezután teljes fegyverrendszereket ránt magával.

Ez a mission creepnek, magyarul túlzott elvárásoknak felróható jelenség sajnos már a Constellation programnál is felütötte a fejét. A DDG-1000 Zumwalt osztály kudarcához nagyrészt az egyébként bevált 155 milliméteres, a Panzerhaubitze 2000 német önjáró lövegekben használt ágyúhoz kifejlesztett és méregdrágának bizonyult precíziós lőszer vezetett.

– az aknamentesítéstől a konvojkíséretig –, ráadásul mindezt alumínium törzzsel. A rájuk tervezett, forradalmi, szabványosított és konténerekbe telepített fegyverrendszerek egy részének kudarca már csak a hab volt a tortán.

Az említett mission creep vezetett már most (!) a 6000 tonna körüli súlyúra tervezett FREMM-ek amerikai változatainak vízkiszorítás-túllépéséhez, ami azzal a sajnos reális veszéllyel fenyeget, hogy a hajótest egyszerűen nem fogja elbírni a rázsúfolt felszerelést.

Hamarosan folytatjuk az amerikai tengerészgyalogság bemutatásával!

A Rim of the Pacific hadgyakorlat felvételei

Nyitókép: az amerikai hadiflotta felvonulása a Rim of the Pacific hadgyakorlatban 2022. július 28-án (Dylan Lavin / HANDOUT / AFP)