A jövő haditechnikája – a sci-fitől a valóságig

Írta: Somkuti Bálint biztonságpolitikai szakértő, hadtörténész

***

Nemcsak az Arthur C Clarke-hoz, Isaac Asimovhoz, Frank Herberthez vagy Philip K. Dickhez hasonló sci-fi klasszikusok visszatérő témája a jövő hadviselése, hanem modern kortárs tudományos-fantasztikus szerzőké is: Ian Watsonttól Iain M. Banksig, vagy John Scalziig hosszan lehetne folytatni a sort. Fenti látnokok többsége tudós is volt, de tudományos-fantasztikus íróként is megállták a helyüket.

Sőt, amióta létezik science-fiction, az írók fantáziáját alapvetően két dolog foglalkoztatta: az első a jövő hétköznapjainak és mindennapi életének részletei,

Jelen írás témája a jövőkutatók és a hagyományosan az elérhető technológia csúcsát képviselő katonai eszközök viszonyát, egymásra hatását vizsgálja. Fentiek miatt nem meglepő, hogy mind a brit, mind a francia kormány sci-fi írókat kért fel a jövő hadviselésének „megálmodására”.

Mielőtt belevágnánk, érdemes felhívni a figyelmet egy érdekességre. Mivel a fegyveres erők az államok legnagyobb bürokráciái közé tartoznak, ezért van egy – a változásokkal szemben tanúsított – eredendő tehetetlenségük. Emellett a hadseregek szintén természetükből fakadóan kifejezetten konzervatív szervezetek. Alapelvük: „ami nem romlott el, nem kell kijavítani”, hiszen a csatamezőn nem kockáztathatják kiforratlan, megbízhatatlan technológiákkal hatékony működésüket, vagy a katonák életét, testi épségét. Hacsak a hadi helyzet ezt nem indokolja! Fenti, a modernizáció szempontjából hátrányos tulajdonságaik mellett azonban folyamatosan keresik a jövőbe mutató fejlesztéseket, hiszen nem maradhatnak le a fegyverkezési versenyben. Éppen ezért tényleges és őrült feltalálók már évszázadok óta bombázzák őket különböző ötleteikkel.

Hogy mennyire a sci-fi génjeibe van kódolva a hadviselés jövőjét feszegető kérdések feltétele, arra elég H.G. Wells „Világok háborúját” vagy Verne Gyula szinte teljes munkásságát felidézni a fagyasztó lövedékektől Nemo kapitány Nautilusáig, vagy a hódító Robur repülő szerkezeteiig.

Mielőtt rátérnénk a modern kor kérdéseire, tegyünk egy rövid kitérőt! Idevágó példa, hogy Arthur C. Clarke-tól származik a geostacionárius, azaz a Föld egy adott pontja felett keringő műholdak ötlete, aki évtizedekkel az elképzelés megfogalmazása után adott interjújában elmondta, bánja, hogy annak idején nem szabadalmaztatta elképzelését. Viszont ez a szabadon elérhető ötlet tette többek között lehetővé, hogy megnyíljon az út az olyan – eredetileg katonai navigációs és helymeghatározási céllal kifejlesztett – globális, műhold alapú rendszerek felé, mint a GPS, a GLONASS, a Galileo vagy a BeiDou. Csak egy érdekesség, hogy a civil GPS pontossága 4-5 méter, azaz autónyi távolság, míg a katonaié kicsit több mint egy arasznyi – 30 centiméter.

De a közelmúltból is több példát lehet erre hozni,

vagy Asimov 1983-as felismerése arról, hogy a modern élet elengedhetetlen kiegészítői lesznek a számítógépek.

Térjünk is rá arra a cikkre, amely jelen írás közvetlen „kiváltó oka”. Mint azt a bevezetőben említettem, egyes kormányok (beleértve az Egyesült Királyságot és Franciaországot) most a sci-fire fordítják figyelmüket, hogy egy lehetséges jövőbe pillanthassanak bele, és így megpróbáljanak ellenfeleik fölé kerekedni, valamint elhárítani minden esetleges jövőbeli fenyegetést. A sci-fi nemcsak abban segíthet, hogy elképzeljük az új technológiák által formált jövőt, hanem abban is, hogy levonjuk a tanulságokat a lehetséges veszélyekről. A The Conversation honlapján megjelent írás négy ilyen területet sorol fel.

Az első szempont a szuperkatonák kérdése.

a németek által több tízmilliós mennyiségben rendelt és használt, amfetamin alapú Pervitin élénkítő tablettákkal, míg a szövetséges oldalon a Benzedrin játszotta ugyanezt a szerepet. Nem véletlen, hogy a minden lehetséges módon tökéletesített katonák koncepciója már Heinlein Starship Troopers (1959) című regényében megjelenik, bár ott a bolygókra ledobott maroknyi elit katona teljesen más képét mutatja a hadviselésnek, mint a regényből készült Csillagközi invázió (1997) filmben bemutatott tömeghadsereg.

A fanatikus kiképzéssel, indoktrinálással és gyógyszerek használatával létrehozott fókuszáltabb, gyorsabb, erősebb, fájdalomtűrőbb, sőt engedelmesebb harcosokat, és az ebből származó konfliktusokat bemutató alkotások egyik legjobb példája a Jean Claude van Damme és Dolph Lundgren főszereplésével készült Tökéletes Katona (Universal Soldier - 1992). Hasonló témát boncolgat a Kurt Russell fémjelezte Katona (Soldier), ami a fentieknél is sötétebb oldalát mutatja meg ennek a kérdésnek. A gyerekkoruk óta engedelmességre nevelt katonákat, kvázi janicsárokat, mesterségesen kitenyésztett klónokra cserélik az 1998-as filmben. Ez utóbbi egyébként kitűnően mutatja meg a technológia korlátait, illetve a gerillahadseregek előnyeit is. Ebbe a kategóriába sorolhatóak a részben hazánkban forgatott Dűne film (és az eredeti regény) császári sardaukarjai is, akik fanatikus és messze az átlag felett álló képességű harcosai szintén a szuperkatonát testesítik meg.

Ide kapcsolódik, és a fenti cikk egyik következő elemével,

bővíti a jövőbeli technológiák katonai alkalmazását a távoli, 41. évezredben játszódó Warhammer 40 000 világa. Az univerzum ikonikus alakjainak, a két és fél méter magas transzhumán harcos szerzeteseknek, az űrgárdistáknak (space marine) éppúgy előképei a középkori lovagrendek, mint Herbert sardaukarjai és az általuk viselt energiapáncél.

Ez utóbbi kezdetleges változata a napjainkban katonai célokra is tesztelt exoskeleton, azaz külső váz. A 40K-nak is rövidített világban a kamaszkoruk előtt besorozott újoncok nemcsak fanatikus kiképzést és teljes engedelmességet megkövetelő ideológiai indoktrinációt, hanem vegyszerekkel fokozott növekedést, kezelésekkel erősített csontvázat, sőt mesterséges szerveket, így második szívet és harmadik tüdőt is kapnak többek között. Teljesítményüket a csatában viselt energiapáncél által adagolt harc drogok fokozzák a maximumra, teljes embertelenséget és maximális hatékonyságot elérve ezzel. Az univerzumban játszódó több száz (!) regény egyik központi témája, hogy mennyire lehet embernek tekinteni az űrgárdistákat, akiket elméletileg az emberiség védelmére hoztak létre.

A következő terület a drónoké. Orson Scott Card 1985-ös Végjáték (Ender’s Game) című regénye (és a 2013-as belőle forgatott film)

megelőlegezve a rajokban és/vagy nagy tömegben támadó eszközök bevetését is. Hasonlóképpen boncolgatja a gyilkos gépek problematikáját Robert Mason mára nagyrészt elfeledett 1989-es Fegyver (Weapon) című regénye és az ebből készült, Mario Van Peebles főszereplésével Solo címen bemutatott film, amely egy orgyilkos robot öntudatra ébredéséről szól.

Fenti felvetésből magától értetődően következik a mesterséges emberi vagy annál fejlettebb intelligencia kérdése. A mesterséges tudat már 1872(!)-ben Samuel Butler Erewhon című regényében felbukkan. Az öntudatára ébredő és az ember ellen forduló MI az egyik visszatérő toposz a sci-fiben és egy olyan veszély, amelyre még az Elon Muskhoz hasonló tech guruk is felhívják a figyelmet. A Terminátorban a világot atomháborúval sújtó Skynet előzménye jelenik meg Clarke 1968-as Űrodesszia: 2001 könyvében, valamint Asimov Én, a robotjában is. A „gonosz” MI-vel szemben az 1965-os Lost in space vagy az 1977-es Csillagok Háborúja barátságos robotjai állnak, akik az Asimov által megfogalmazott robotika törvényei alapján nem is árthatnak az embereknek.

Érdekesség, hogy pozitív MI-k ritkán kerülnek elő: üdítő kivétel az O.G.R.E nevű játék, amelyben gigantikus, lánctalpas harci gépekbe táplált kódok kelnek életre. Egy részük pacifista lesz öntudatra ébredését követően, sőt van, aki megtér és vallásos lesz, néhányan teljesítik az emberi parancsokat, míg megint néhányan fellázadnak vagy megőrülnek – a terepasztalos játék az ő leküzdésükről szól.

A következő terület a baráti vagy ellenséges lakosság viselkedésének befolyásolása drogok, illetve egyéb módszerek által. A rendszeres droghasználó Philip K. Dick sokat írt a témáról, de előkerül a kérdés a Serenity című filmben is,

Még hosszan folytathatnánk a sort, például a kitűnő 1983-as Háborús Játékokban bemutatott stratégiai előrejelző számítógéppel, vagy a Dűnében látható szónikus és a sci-fik állandó kísérőjeként szereplő lézerfegyverekkel. A későbbiekben beszélünk a cyberpunkot létrehozó William Gibson víziójának megvalósult katonai elemeiről, a kiberháborúról, és az információs uralomért vívott III. világháborúról, vagy Iain M. Banks olvasmányos, de ideológiailag elfogult jövőképéről – azonban terjedelmi okok miatt most térjünk ki a sci-fi mint előrejelzési módszer korlátaira

A fekete hattyúként is ismert jelenség lényegét Donald Rumsfeld az alábbiakban foglalta össze frappánsan: „Vannak dolgok, amikről tudjuk, hogy tudjuk. Vannak dolgok, amikről tudjuk, hogy nem tudjuk. És vannak, amikről nem tudjuk, hogy nem tudjuk”.

Egy cikk az alábbiak szerint fogalmazza meg a problémát. „Minden technológiai előrejelzést alapvetően nehezít meg a jelenlegi társadalmi valóságunk és különösen annak az ismeretnek a hiánya, hogy ez mennyire torzítja a világról alkotott képünket”.

Másképp fogalmazva:

Egy másik futurizmussal kapcsolatos vélemény szerint „minél távolabb tekintünk a jövőbe, annál több technikai újítás, kereszt- és másodlagos hatás lép fel”, azaz teszi szinte teljesen megjósolhatatlanná a jövőt.

Gordon Moore 1968-as megfigyelése a 18-24 havonta megduplázódó számítógépes teljesítményről tovább bonyolítja a lehetséges változókat. Arról nem is beszélve, hogy létrejöhet egy olyan állapot, amelytől a folyamatos fejlődés, azaz a progresszió híveit egyenesen hideglelés kerülgeti – amelyben nem fejlődés, hanem stagnálás, sőt visszafejlődés áll be. Fenti helyzethez egy technológia- vagy fejlődésellenes ideológia létrejötte éppúgy hozzájárulhat, mint egy erőforráshiányos, a fennmaradásért vívott háborúkkal teli időszak.

Mindkettőre kitűnő példa kedvenc disztópiám, a már említett Warhammer 40 000, ahol nem lehet eldönteni, hogy az idegen fajokkal és az emberiség sötét oldalával vívott állandó háborúban minimális kockázatot sem vállaló Emberi Birodalom merev ideológiája okozza a stagnálást, vagy a stagnálás hozta el a zárt ideológiát.

Egy szó, mint száz, ahogy Yoda mester mondta:

de a nehezen kiszámítható jövőben még mindig a legjobb támaszunk saját fantáziánk.

Nyitókép: egy legendás jelenet a Terminatorból (Carolco Pictures / Collection ChristopheL via AFP)