Márai esetében szerintem másról van szó. A közéleti felfutásában, népszerűségében nagy szerepet játszott a politika, és nem feltétlenül politikai értelemben. Mostanában nézegettem például, hogy hány írónk volt országgyűlési képviselő. Jókai, Mikszáth, Madách, a közelmúltban Csurka István vagy Kukorelly Endre. Ennek van hagyománya. Márait igyekezett mindenféle politikai erő „használni”. Máraitól idéztek egymással szemben álló politikai erők. A Márai által gyakran használt polgár fogalma is jelentősen visszacsúszott a közbeszédben, ez sem független attól, hogy mostanában kevesebben hivatkoznak rá.
Vannak ilyen „használatba vett” íróink. Wass Albert is ilyen.
Wass Albertet a jobboldal emelte fel, őt például az SZDSZ nyilván nem nagyon idézte. Inkább vudu-bábunak használták.
A könyvedet olvasva az volt az érzésem, hogy politikusok számára kötelező olvasmánnyá kellene tenni. Hogy hasson a szemléletükre. Hogy lássák, a jó irodalom igenis képes valamit állítani arról a valóságról, amiben élünk. Mintha a mai irodalom kevésbé tenne erős állításokat a világról.
A politikusok jelentős része nem olvas eleget. Sokkal többet kellene olvasniuk. Kritikusok sok esetben azt ünneplik, ha egy író hiper-trendi, ha tökéletesen megragadja 2024 Magyarországának valóságát. Ennek viszont az a következménye, hogy az adott műnek egy-két év elteltével nem igazán lesz már jelentősége. Akik szerint a régi sémák alkalmatlanok a mai problémák leírására, azok szerintem tévednek. A hagyomány, a folytatólagosság fontos, ez a diskurzus lényege. A politika és a szépirodalom hasonlóak abban, hogy mindkettő közügy.
Rendszeresen elhangzik, hogy a szépirodalomnak a rendszerváltás előtt még volt valamilyen társadalmi súlya, ami mára eltűnt. Ha Csoóri, Illyés, Mészöly Miklós megszólalt, az még érdekelt valakit.
Az, hogy az írókat engedték szóhoz jutni, kétfenekű dolog. Persze, hadd beszéljen, úgysem ő lesz a döntéshozó. Jó lesz szelepnek. Majd mi eldöntjük, mi legyen. A nyolcvanas évek értelmiségi illúziója volt, hogy most eljött a mi időnk. Az érintettek azt hitték, alakítói lehetnek a folyamatoknak.
Hát, rosszul hitték.
A politikai elit professzionalizálódott, még ha ez nem is tűnik mindig így. Az író közéleti kérdésekben viszont nem professzionális.
De mintha nem is lenne kíváncsi ma már senki az értelmiség véleményére.
Az értelmiségi és a politikai szerep is ütközésben van. A politikusnak ugyanis vállalnia kell a felelősséget a szavaiért, azaz számonkérhető, az értelmiségi nem. A magyar egy sokat szenvedett társadalom. Mögöttünk van a kőkemény huszadik század, annak minden borzalmával együtt. Ha megyünk az utcán, sokszor nem jó belenézni az emberek szemébe. Mintha dezintegrált lenne a jelenlegi társadalom. És van egy hagyományszakadás is. Hogyan tudnánk normális társadalom lenni, ha nincsenek meg azok a formák, amelyek által folytatólagosan tudnánk létezni? Költői kérdés.
A magyar társadalom a huszadik században végzetes sérüléseket kapott?
Mindent viszünk magunkkal. Nincs olyan család, ahol ne lenne jelen valamilyen trauma, vagy annak emléke.
A régi traumákra ráadásul ráépül a modern világ számtalan baja is.
Ebbe tényleg csak beleőrülni lehet. Az emberek horizontja szűkül. Viszont az fontos, hogy valami értékkel is megtöltsük az életünket. Az értelmetlennek tűnő létezés érzete egyre általánosabbá válik. A dezintegráltság a kulcsfogalom, szét vagyunk esve, nincs középpont. Hogy mi a megoldás, azt viszont nem tudom, nem vagyok politikus, de ha egy dolgot kéne kiemelnem, azt mondanám, hogy arra építsünk, amink van, ami megmaradt.
Most min dolgozol?
Tervben van a könyv amerikai kiadása, emellett tanítok, szakpolitikai elemzéseket írok. Ha valaki elolvassa a könyvet, láthatja, hogy sok minden érdekel. Olyan dolgokat csinálok, amiket szeretek. Ez nagy ajándék.
(Nyitókép: Ficsor Márton/Mandiner)