Arisztotelész megmondta

„Nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy egy államforma elfogadottságát nem annak szervezeti milyensége, hanem a teljesítménye dönti el, bár hogy mit is értsünk teljesítmény alatt, az vitatható. A történelemkönyvekben általában azokat az államformákat, illetve vezetőket dicsérik, akik tartós államalakulatokat hoztak létre, vagy jelentősen javították a nép életszínvonalát. Mivel e problémakör nem vadonatúj, és az elmúlt néhány ezer évben az emberi természet sem változhatott sokat, nyugodtan visszanyúlhatunk Arisztotelészhez, aki hat államformát különböztetett meg, páronként hasonlót, de az egyik rossz volt, mert a vezetők csak a saját érdekeiket követték, a másik pedig jó, mert a vezetők a lakosság többségének érdekeit szolgálták. Így került párba a királyság (jó) a türannisszal (rossz), az arisztokrácia (jó) az oligarchiával (rossz) és a politeia (jó) a demokráciával (rossz). Arisztotelésznek azért nem volt jó véleménye a demokráciáról, mert úgy vélte, a demokráciában „mindig az történik, amit a gazdagok kifosztogatására törekvő szegények tömege akar; nem a törvények uralkodnak az ily államban, hanem a néphatározatok a nép, a démosz pedig a demagógok vezetése alatt maga is sokfejű zsarnokká válik”, amit mi is megtapasztaltunk a huszadik században. Demokrácia helyett Arisztotelész a politeiát, a cenzusra alapított tömeguralmat ajánlja, mert szerinte a történelmileg megvalósult államformák között egyedül ezen államforma képes a gazdagok és szegények közti társadalmi ellentétek nagymértékű kiegyenlítésére, egy széles középosztály létrehozására, amely középosztály hajlandó és képes leginkább ésszerűen viselkedni a közéletben. Mai szemmel nézve ilyen politeiát alkottak a nyugat-európai országok a második világháború utáni időkben, és ez alakult át a kilencvenes évektől oligarchiává, amelyben a legfőbb hatalmat kevesen és a saját magánelőnyük érdekében gyakorolják.

Arisztotelész közel két és fél ezer éves magállapításai jórészt ma is megállják a helyüket. Amit ma a közvélemény-kutatók érzékelnek, az nem más, mint a nép reakciója a valamikori középosztály szétesésére, a vagyoni különbségek szélsőséges megnövekedésére, az új oligarchia választói akarattal ellentétes magatartására.”