Februári számában hosszú esszét közölt a Cicero magazin Norbert Mappes-Niediek Ausztriában élő német újságíró tollából. Mappes-Niediek, aki újságíróként és szerzőként leginkább Délkelet-Európával foglalkozik, írásában az Európai Unión belüli kelet-nyugati ellentét témakörét járja körül.
Mappes-Niediek szerint „alapvető félreértés” az a – többek között Guy Verhofstadt által is hangoztatott – nyugati narratíva, hogy Orbán „elvette a pénzüket”, a keletiek ugyanis éppen fordítva látják az adó-vevő viszonyt,
elvégre a nyugati befektetők sokat profitálnak abból, hogy keleten alacsonyabb béreket kell fizetniük,
a nyugati országok pedig abból, hogy rengetegen vándorolnak oda a keleti tagállamokból. Elvégre a magyarországi GDP több mint felét külföldi tulajdonú cégek állítják elő, és a szlovák exportnak is csak a negyedéért felelősek a hazai vállalkozások.
A feltevés, hogy Orbán „elvette a pénzüket”, csak akkor állná meg a helyét Nyugaton, ha a Nyugatba Magyarország is beletartozna – véli Mappes-Niediek. De nem ez a helyzet. A szerző szerint az Európai Unió az elmúlt tíz évben egy meg nem értett kelet-nyugati szembenállásra építkezett, csakhogy ez ingatag lábakon áll, hiszen
még azt sem tudjuk pontosan, mi a Kelet,
mi Magyarország és micsoda Orbán. „Mióta Magyarországon Orbán Viktor, Lengyelországban pedig Jarosław Kaczyński adja az alaphangot, ideológiájukat pedig láthatóan misszionárius jelleggel Európa felé közvetítik, a Nyugat alapvető kulturális különbségek után kutat” – írja Mappes-Niediek, aki szerint ez hiábavaló vállalkozás.
Aki valódi kulturális ellentéteket keres Európában, annak nem a szélességi körök mentén kell elindulnia: „Ha valaki egy hosszúsági kör mentén Wuppertalból Varsón keresztül Voronyezsbe utazik, leginkább azonosságra talál – például a beszédmód, az asztali illem, a köznyelv, a forgalom, de még az építészet és a művészet tekintetében is” – írja Mappes-Niediek.
A szerző szerint a Kelet és a Nyugat nem pólusokat, hanem perifériát és centrumot jelöl ki a kontinensen. Ez a felállás évszázadok alatt mélyen beleégett az egyes nemzetek tudatába, amit az Európai Unió nem szívesen vesz tudomásul. Az Unió célja végső soron az lenne, hogy kiegyenlítse a viszonyokat, csakhogy a fejlődéstörténete mást mutat.
A vasfüggöny leomlása óta ugyanis komoly népességmozgások zajlottak Európában, leginkább keletről nyugatra. Csakhogy
„ami az Egyesült Államokban vagy Kínában mobilitás és dinamika, Európában evolúciós zsákutca”
– véli Mappes-Niediek.
Az USA és Kína adórendszere és államháztartása képes kiegyensúlyozni a belső vándorlásokat, azonban ez az Európai Unióra egyáltalán nem igaz. Az elvándorlás pedig mindenki számára kihívást jelent az országokban: sújtja az adófizetőket, de súlyos csapás a befektetőknek is, akik nem találnak munkaerőt ezekben a régiókban. Ha az Unióban lévő jóléti különbségeket valóban ki akarnánk egyensúlyozni – idézi a Világbank közgazdászát a szerző –, az azt jelentené, hogy a holland szintről rendkívül gyorsan lezuhannánk a bolgár szintre.
Az ilyen körülmények ideális táptalajt biztosítanak a demagógoknak, amit jól kiegészíthet az országokban jelenlévő nacionalizmus. Csakhogy a keleti nacionalizmus eltér a nyugatitól, ugyanis a keleti népeknek folyamatosan meg kellett indokolniuk a létezésüket a nagy birodalmakkal – Habsburg-monarchia, Oszmán Birodalom, cári Oroszország, Németország – szemben. Ebből következően a keleti Brüsszel-ellenes hangulat is egészen más, mint amit a Brexit idézett elő nyugaton.
„A központi hatalommal való harcban élesedik ki a nemzeti politikai elit kontúrja”
– állapítja meg Mappes-Niediek, aki szerint Kelet-Európából nem is érkeznek konstruktív javaslatok az unió reformjára. Így amikor a keleti tagállamok azt látják, hogy valaki számukra ellenszenveset jelölnek egy pozícióra – mint Frans Timmermanst 2019-ben –, akkor szerinte csak vétóznak, de nem javasolnak a helyére senkit. Mappes-Niediek szerint az orbáni és a Kaczyński-féle európai azonosságtudat-hiány valóban elpusztíthatja a közösséget. Számukra a dolog Magyarországról és Lengyelországról szól, Európáért nem érzik felelősnek magukat.
De ez nem a keleti nemzetek hibája, sőt: számos nemzet, mint a szlovákok, szlovének, észtek vagy litvánok nem feltétlenül a nemzetállamukhoz köti a nemzeti érzést. Vagyis: „államok jönnek és mennek, de a nemzet marad. Hogy a saját államban vagy sem, az a nemzeti érzés szempontjából nem jelent törést” – vonja le a következtetést a szerző.
A Fidesz azonban máshogy látja a kérdést, amit Mappes-Niediek szerint jól példáz az, hogy a 2010-es választási győzelem után Orbán felkínálta a magyar állampolgárságot a szomszédos országokban élő magyaroknak. Ez különösen a romániai magyarságnak kedvezett, akik a magyar útlevél birtokában szabadon vállalhattak munkát olyan nyugat-európai tagállamokban, amik még nem nyitották meg munkaerőpiacukat a román állampolgárok előtt. „Azt, hogy legtöbbjük a nacionalista Fideszre szavaz, nem is kell köszönetként értelmezni: Romániában hozzászoktak a kisebbségi léthez. A romániai választásokon logikusan »a« magyar pártra szavaznak. Nincs ez másként a budapesti parlament esetében is. Virtuális hazájuk törvényei érdektelenek lehetnek számukra” – írja Mappes-Niediek.
Ennek az ellentmondásnak egy „nagyobb egészben” való feloldása viszont nem jelentene megoldást a mostani válsághelyzetben, hiszen éppen a magyar és a lengyel kormány ellenezné ezt a leghevesebben. A valódi megoldást Mappes-Niediek szerint az jelentené,
ha a Nyugat ez egyszer javító szándékkal állna a Kelet problémáihoz,
a kutató- és orvoshiányhoz, a hatalmas város-vidék-ellentétekhez, vagy a népességzsugorodáshoz és következményeihez. „Az európai megoldások utáni kutatás során Orbán és Kaczyński nem jelentene konkurenciát” – zárja esszéjét Mappes-Niediek.
A nyitóképen: bolgár férfiak a népi hagyományt követve énekkel és tánccal ünneplik a vízkeresztet a Tundzsa folyó jeges vizében. Fotó: NIKOLAY DOYCHINOV / AFP