Ungváry Zsolt: Plüssmonológ – a Kádár-korszak felkavaró megidézése

Miben rejlik a Kádár-rendszer (és úgy általában a diktatúrák) természetrajza? Hogyan képes behatolni a rezsim az emberek mindennapjaiba, személyes és magánéleti döntésekbe?

Az ünnep előestéjén, augusztus 19-én a szántódi közösségi házban láthattuk Ungváry Zsolt: Plüssmonológ című darabját. Az író – aki többek között lapunkban is rendszeresen publikál – két részes drámája látszólag egy fiú monológja, akinek apját a szocializmus többszörösen is meggyötörte. A voltaképpeni főhős, az apa (aki épp úgy névtelen marad, mint a többiek) sokra hivatott, tehetséges fiatalként indult, világmegváltó ambíciókkal, amiknek hiúsága és az állampárt mindenre kiterjedő figyelme gátat szabott. Az izgatásért elítélt férfi szabadulása után értelemszerűen karrierben már nem gondolkodhatott, így hát maradt a biológiai túlélés, a nagy család, a gyerekzsivaj.

A katartikus befejezésből pedig az is kiderül, hogy minden – tényleg minden –, amiért ez a többre hivatott ember megszületett, az elveszett, meghalt, elégett a gonoszságában precízen kegyetlen politika oltárán.

Az előadásnak külön érdekessége, hogy az önéletrajzi vonatkozásokban gazdag művet a szerző fia adja elő. Ungvári Álmos lubickol a szerepben. Hol a tárgyilagos elbeszélő, hol a szarkasztikus vagy meghasonlott apa, hol a saját sorsát a hisztérikusságig sirató és megérteni próbáló anya hangján szól.

A közel két óra székéhez szegezi a nézőt, és a saját életükre ráismerő idősebbek, vagy a szüleik, nagyszüleik világa iránt érdeklődő fiatalabbak, de akár csak egy megrendítő színházi élményre vágyók egyaránt megkapják a varázslatot; az időutazást, az igazságérzetünket birizgáló alattomos árulásokat, a végén pedig a csattanót.

Benczéné Dizseri Márta rendezésében a színpadkép külön székekkel, egy-egy ruhadarabbal jeleníti meg a szereplőket, a pergő párbeszédekben Ungvári Álmos a hangjával, gesztusaival, testtartásával, arcjátékával tökéletesen érzékelteti, mikor ki szól. A tárgyak (plüssmackók, autó, feszület) és a személyek jelképei (az édesanya kendője) az asztalon lévő homokágyba kerülnek; egyszerre eltemetve és átadódva az örökkévalóságnak.

A felkavaró darab szűk két órában idézi meg bő ötven év magyar történelmét, a világháborútól a kétezres évekig egy család, illetve igazából egy férfi sorsában.

Nyitókép: Ungvári Ildikó/Mandiner