„Már a jól ismert kapu felé vezető úton mellém szegődött több iszonyatos érzés: figyelnek és megvetnek”

Sokan meglepődtek, amikor tavaly év végén közöltem, hogy karácsony előtt pár nappal egy szervezett út keretében ellátogatok Auschwitz-Birkenauba. Tudtam, hogy az időpont nem ideális, főleg nekem nem – akinél már november 30-án állt a karácsonyfa – , de hívást éreztem. Visszhangzott bennem, hogy nekem ezt látnom kell, sőt engednem kell, hogy megérintsen a „hely szelleme”.

Tisztában voltam azzal, hogy megvisel majd, ahogy azzal is, hogy sírni fogok, talán egész túra alatt, de mennem kellett. 

Ahogy az alagútból feltekintettem, szinte láttam magam előtt a vigyorgó őröket.

Blokkról blokkra haladtunk, közben felidéződtek bennem a vészkorszakot feldolgozni próbáló filmek: a Schindler listája vagy A napfény íze. Az első könnycsepp pedig akkor buggyant ki a szememből, mikor az idegenvezető ismertette velünk a lesújtó adatokat: 

A falakon pedig több kép alatt is az állt: „magyar zsidók”. Közben már az első teremben felüvöltött bennem egy hang: „Istenem, miért!? Hogy tehették ezt!?”

Az első épületből kifelé menet lemaradtam, hamar fogyni kezdett az erőm. Közben pedig egy ismerős, de felkavaró érzés lett úrrá rajtam. Morfondíroztam, honnan ismerem, még szaga is volt. Majd bevillant: ezt éreztem akkor, mikor találkoztam a halállal: amikor nagymamám elhunyt odahaza. Szenvedett ő is, hisz beteg volt, de mégsem úgy, mint az a megannyi áldozat, akiknek zömében egy „bűnük” volt: zsidónak születtek.

Azonban nemcsak a számadatok sokkoltak, hanem az emberi kegyetlenség mértéke, pontosabban mértéktelensége is. Felvetődött bennem a kérdés: 

Ugyanakkor miközbenezreket próbáltak megfosztan emberi méltóságuktól, ők maguk lettek lelketlen vadakká, gyilkológépekké. Kimúlt belőlük minden, ami emberi... 

Hajat vágtak, csonkoltak, számokat varrtak a csont és bőr szerencsétlenek karjára, közben magukból vájták ki a szívüket és a lelküket.

Aztán elértünk a börtönépülethez, és aláereszkedtünk a pokol egy újabb bugyrába. A cellák ajtajait is félve érintettem meg, de egy helyiségnél mégis belekapaszkodtam a rácsokba: ott, ahol a szentté avatott Kolbe atya raboskodott. Az az atya, aki úgy került az éhségzárkába, hogy önként vállalta a halált egy olyan társa helyett, akinek családja volt. Az atya két hetet töltött többedmagával abban a lyukban, és mivel nem halt bele a megpróbáltatásokba, pár épülettel arrébb méreginjekciót fecskendeztek a szívébe.

Az auschwitzi túra végén még a gázkamrába is levezetik a látogatókat. Itt, bevallom, majdnem rosszul lettem, elkapott a légszomj. A rekonstruált krematóriumok kemencéibe pedig be se mertem nézni. 

A pár kilométerre található Birkenauban látottakat pedig inkább nem is részletezem, 

Kérdezték tőlem többen a táborokban tett látogatásom után, hogy mit gondolok, elmenjenek-e. Csak azt tudtam felelni, hogy akkor, ha hívást éreznek. 

Számomra Auschwitz és Birkenau egy olyan seb az emberiség testén, ami sose fog begyógyulni: mindig gennyezni fog. Ahol a halál és a szenvedés beivódik a falakba, ahol a föld annyi vért szívott magába, ott nincs annyi ima vagy tiszta emberi szándék, ami igazán megnyugvást hozna. 

Viszont fontos, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk. Mert amíg tudjuk, hogy valahol Lengyelországban szisztematikusan vették el sokaktól az életet, addig teszünk azért, hogy ez ne történhessen meg újra...

Leljetek békére, testvéreim!

***

Nyitókép: MAARTEN WEYNANTS / BELGA MAG / BELGA VIA AFP