Gondolatok Nagypéntekre

2024. március 28. 21:12

Ne másban keressük a Júdást: nézzünk őszintén magunkba.

2024. március 28. 21:12
Korzenszky Richárd
Facebook

Nyitókép: Facebook

„Beteljesedett.  Lehajtotta fejét, kilehelte lelkét. Vége. Bevégeztetett. A virágvasárnapi remények szertefoszlottak. Sötétség borul az egész világra. 
Miért van annyi szenvedés? Miért van annyi éhező gyermek a világon? Miért hullik darabjaira mindaz, amit az Isten a teremtéskor elrendezett? Miért borul ma is sötétség a világra?

A nagypénteki sötétségben nem a néma döbbenet az úr, hanem a keserves kiáltás. Mintha valóban elhagyott volna bennünket az Isten. Úgy érezzük, nincs helyünk a világban. Összezavarodott minden. Csak botorkálunk, kóválygunk, mindenünk fáj – fáj a létezés. Miért élek, ha úgyis meghalok? S miért van az, hogy ahelyett, hogy segítenénk egymást azon a bizonyos úton, amely fölfelé vezet, és tele van buktatókkal, egymásnak esünk szóval és tettel. S gyűlölet sugárzik mindenhonnan. És teljesen magunkra maradunk. Ez a magány, amit sikerül elérnie a világnak, ez a magány maga a pokol. Sokan vagyunk, el se férünk egymás mellett, mégis magányosak vagyunk, és úgy érezzük, minden és mindenki elhagyatott. 

Jézust elítélik. Azt a Mestert, aki az Isten Országát hirdette. Aki arról beszélt, hogy mindannyian gyermekei vagyunk az Atyának. Jézus egyszer azt mondta: Amit ti egynek a legkisebbek közül tettetek, azt velem tettétek, azt nekem tettétek.  Mintha mindannyian ítélő bírái lennénk a mindenségnek. Rosszul van berendezve a világ. S akiknek az a feladatuk, hogy törődjenek a népek, nemzetek, társadalmak jólétével, azokat sokkal több gyűlölet veszi körül, mint segítő jó szándék. Honnan vesszük a bátorságot ahhoz, hogy mindenben, mindenkiről megfellebbezhetetlen ítéletet mondjunk? Vajon ha nekünk kellene világosságot gyújtani ebben a világméretű nagypéntekben, mit tennénk? Mert nekünk kell világítani, nem másoknak… hogy lássák az emberek jótetteinket és dicsőítsék érte a mennyei Atyát. (Mt 5,16)

Miért van az, hogy amikor elbukik a mellettem lévő ember, akkor nem fölsegíteni akarom, hanem még magam is ütök egyet rajta – gondolattal, szóval, cselekedettel vagy éppen mulasztással. Miért nem tudjuk elfogadni, hogy mindannyian, esendő, halandó emberek, kivétel nélkül mind az életre születtünk? 

Miért vannak olyan kevesek, akik kendőjükkel enyhíteni tudnák a szenvedőket? Miért marad annyi szenvedő magára? Miért nincs vele senki? Miért hullanak szét családok, miért szakadnak meg barátságok? Miért válunk hontalanná, hazátlanná, földönfutó nyomorultakká, még akkor is, ha netán milliomosok volnánk? Miért van az, hogy a boldogulásért képesek vagyunk átgázolni a másik ember becsületén, jó hírén, miért van az, hogy ellehetetlenítjük hazug hírekkel, igaztalan vádakkal a másikat, ahelyett, hogy rádöbbennénk: együtt, testvérként, egymást segítve boldogok lehetnénk? 
Miért fosztjuk meg a másik embert a becsületének ruhájától, miért ostorozzuk őket, hivatkozva a véleménynyilvánítás szabadságára? Miért van az, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága felülírhatja a személy méltóságának szentségét, sérthetetlenségét?  Miért szegezzük keresztre az Isten teremtette világ rendjét, amikor nem akarjuk tudomásul venni, hogy az Isten az embert férfinak és nőnek teremtette? Miért van annyi gyűlölet? Miért hiányzik hétköznapjainkból a becsület, a hűség, a megbecsülés, a tisztelet, az alázat: Miért nem tudjuk elfogadni, hogy bármennyire is nagyszerű dolgokra képes az emberi értelem, a titkok, a misztérium előtt saját korlátainkat elfogadva meg kell hajolnunk? 

Félünk a haláltól. Félünk a szenvedéstől. Irtózunk a testi-lelki fájdalomtól. Pedig nem fogja elkerülni egyikünk sem a szenvedést, nem fogjuk elkerülni a halált.  Addig pedig de jó volna – élni! Emberként. Békében. Ne féljünk kimondani: szeretetben. Egymás megbecsülésében. 
Jézus drámájában van egy megkerülhetetlen szereplő. Júdás, az Iskarióti. Júdás, aki Jézus közvetlen tanítványai közé tartozott. És mégis áruló lett. Harminc ezüstpénzért hajlandó volt elárulni a Mestert. Otthagyni. A gyűlölők kezére adni.   

Amit egynek a legkisebbek közül tettetek, azt velem tettétek – mondja Jézus, amikor az ítéletről beszél. (Mt 25,40)  Jézusnak ez a kijelentése valóság. Bár Jézus egyszer s mindenkorra végbevitte szenvedése és kereszthalála által a megváltás művét, minden nap itt van velünk szenvedésével, keresztjével, halálával. Tudja, hogy kik vagyunk. Átlátja legtitkosabb gondolatainkat. Az ő története nem mese, hanem valóság. Velünk élő, ma is jelen lévő valóság. A tér és az idő korlátait átszakító történet. Megváltó, életet ajándékozó valóság.

Mi magunk is képesek vagyunk az árulásra. Ne másban keressük a Júdást: nézzünk őszintén magunkba. Tragikus tapasztalás, amikor keresztény hagyományú népek, kultúrák, társadalmak képesek harminc ezüstért hátat fordítani annak az értékrendnek, amely kétezer éven keresztül megtartó erő volt. Képesek vagyunk arra, hogy a velünk élő emberekben, akik pedig Krisztus által testvéreink, és ugyanannak az Atyának a gyermekei, megtagadjuk és eláruljuk az Istent. Kísérteties dolog belegondolni, mi volt a következménye Júdás számára az árulásnak. 

Eleső és elesett emberségünknek szüksége van arra, hogy valaki fölemelje. Nincs az a mélység, nincs az a sötétség, amelyben Jézus magunkra hagyna bennünket. Rajtunk áll, hogy tudomásul vegyük: ő velünk van, az elhagyatottságunkban, testi-lelki szenvedéseinkben. És bármennyire nehéz elhinni, velünk van az ő békéjével: csak el kell fogadnunk. Csak be kell fogadnunk. Csak be kell engednünk az életünkbe az Istent. 

Jézus, majd gondolj rám, amikor eljutsz a Te Országodba! – mondja a megfeszített Jézusnak a gonosztevő,  aki a végső órában mélységes bánattal és bizalommal odafordul hozzá. Jézus válasza pedig a halál órájában is életet adó: Még ma velem leszel országomban! (Lk 23, 42-43)
Itt van a kellő idő, itt van a kellő óra, hogy őszinte szívvel és igaz vággyal kimondjuk mi is a jobb lator szavait. Mi, akik ítélkezünk, akik gyűlölködünk, akik egymást eltiporva érvényesülni akarunk. Mi, akik nem óhajtjuk tudomásul venni, hogy mindnyájan testvérek vagyunk. Amikor átérezzük, hogy sorsunk az életnek és a halálnak a határán van, választanunk kell. Képesek vagyunk-e arra, hogy magunk mögött hagyjunk gyűlöletet, igazságtalanságot, embertelenséget? És képesek vagyunk-e arra, hogy őszintén kérjük: Gondolj rám, amikor eljutsz a te Országodba?
Ha felfakad belőlünk őszinte bűnbánattal a kérés, akkor bízva remélhetjük, hogy Jézus nekünk is mondja: Még ma velem leszel országomban!”
 

 

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 23 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
birozsletaparadicsomnemzsargamagyarorszageloremegyennemhatrafelecsakafidezsesadogtorminizsterelnokurasag
2024. március 30. 03:28
Vak vezetők, akik a szúnyogot leszűrítitek, de a tevét lenyelitek! Vak vezetők, akik a bogarat kicsinylitek, de a tevét lenyelitek! Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert kívül tisztán tartjátok a serpenyőt és az edényt, belül azonban teli van zsákmánnyal és tisztátalansággal. Vak farizeus, először tisztítsd ki a serpenyőt belülről, hogy kívül is tiszta legyen! Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlítotok a kívül fehérre meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépek, belül pedig tele vannak holt ember csontjaival és mindenféle tisztátalansággal. Ugyanígy ti is kívülről a személyes becsület látszatát mutatjátok, de belül megteltek képmutatással és bűnös gonoszsággal.
bokrosbirka
2024. március 29. 06:34 Szerkesztve
Minden fehér, keresztény, heteroszexuális, rémisztő alak emlékezzen rá, hogy Jézus urunkat a zsidók hatalmának féltése juttatta keresztre! Elfelejtitek jövőre Titeket fognak keresztre feszíteni, ezek nem tréfálnak!
Sulammit
2024. március 28. 23:59
Ez egy jó kis lelkigyakorlat volt, Richárd atya. Köszönöm!
kérdés
2024. március 28. 23:48
Köszönöm!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!