Újrakezdést, Európa!

A rendszerváltozás előtt, de 1989 után is egy ideig idealisztikus, naiv vágy élt bennünk a vasfüggöny szerencsésebb, nyugati oldalával való újraegyesülésünket várva. Majd akkor végre minden a helyére kerül, sérelmeinket orvosolják, és önazonosan, szabadon, szépen élhetünk. És immár nemcsak Cseh Tamás krakkói gyorsán érezhetjük otthonosan magunkat, de az Orient expresszen Párizs felé utazva is. Ám ahogy az európai társuláshoz való csatlakozásunkkal nem vált kolbásszá a kommunizmus évtizedei alatt leharcolt drótkerítés, úgy a diktatúra fojtogató légköréből szabadulni vágyó jobbik énünk sem nyert elemi erejű szellemi, erkölcsi megerősítést.

Az oly rég várt katarzis elmaradt. A nyugatról beáramló új szél csak ideig-óráig hozott friss fuvallatot. Hamar észre kellett vennünk, hogy egy válságokkal terhes, hübrisztől szenvedő közösség részévé váltunk. A jólétben és az év­tizedeken át tartó békében a nagy európai nemzetek tartó­oszlopai – a hit, az erény és az értelem – végzetes sérüléseket szenvedtek. Európa életereje elillant, a posztmodern szét­töredezettségben elvesztette az utat megtartó gyökérzetéhez. A válság legelemibb módon abban mutatkozik meg, hogy Európa népei egyre nagyobb arányban nem tartják már érdemesnek továbbadásra az életet. A demográfiai mutatók feketén-fehéren üzenik: nagy baj van.