(ki a Teremtés koronája…)

„A Teremtés túlságosan nagy ahhoz, hogy egy ilyen kicsi és izgő-mozgó lényt viseljen a fején, bár földi mértékkel mérve valóban ő az elsőrendű kedvezményezettje a létnek, de abban korántsem lehetünk biztosak, hogy ő a legtökéletesebb. Van egy mély zsidó vicc, amikor a hozzá forduló púpos emberkét a rabbi arról győzködi, hogy minden, amit Isten teremtett, tökéletes. »Nézz rám!« – kéri a kis ember szomorúan, s a púpját mutatja. A rabbinak szeme sem rebben. »Hát nem tökéletes ez a púp? – kiált fel lelkesen. – Különbet el sem tudok képzelni.« Lehet, hogy így van ez a Földön uralkodó emberi fajtával is? Annyi biztos, egy koronára érdemes lény nem így viselkedik. Különösen akkor nem, ha az Úr saját képére formálta és lelket lehelt bele.

Egyébként a Földet valóban ez a teremtmény vette birtokába, és olyan eszközökre tett szert, amelyekkel egy pillanat alatt képes lenne elpusztítani. Úgy látszik, a lélekből és az értelemből annyi megmaradt benne, hogy beéri annyival: csak részletekben öl. De ha valaha bekövetkezik a nagy földi bumm, az sem rengeti meg a Teremtés egészét, a Mindenséget.

A teremtmény azt hiszi, illetve minden nagy világvallás azt hirdeti, hogy Isten figyelmének középpontjában a Föld és az ember áll. A fekete lyukak, a vörös törpék csak afféle melléktermékek. Igaz, a Mindenható nem tartozik bele sem a térbe, sem az időbe. Így sok milliárd lélekkel sem jelent gondot külön-külön foglalkoznia, azokat jutalmaznia vagy büntetnie. Csak ne feledkezett volna meg annyira az ember saját korona voltáról. Avilai Szent Teréz a tizenhatodik században, A belső várkastély című művében, amely a minden emberi lélek középpontjában lévő isteni lélek kereséséről szól, úgy beszél magáról, mint szegény nyomorultról, parányi hernyócskáról, s a legnagyobb emberi erénynek az alázatot tartja. A hernyócskából lett pillangó nagy fájdalmak és teljes önfeladás árán eljut az Úrhoz a várkastély közepén lévő örök lakásba, ahol a két lélek egyesülhet. Szent Teréz, a katolikus egyház talán legnagyobb misztikusa soha, egy pillanatig sem gondolt arra, hogy ő a Teremtés koronája. Mindig úgy gondolt magára, mint erőtlen, szegény nyomorultra.

Korunk talán legnagyobbra becsült értéke a tudatosan vállalt és felmutatott erő. S mi mást szolgálna az erő, mint a győzelmet. Ki felett? Mi felett? Kinek jut eszébe ebben a tántorgó világban, hogy az önmagunk és rusnya tulajdonságaink fölötti győzelemhez kell a legnagyobb erő, ami valójában nem más, mint az alázat? Én nem tudom…”

(Részlet Kristóf Attila utolsó Magyar Nemzetben (MNO-n) megjelent írásából, 2014. május 10-ről)