A közbeszéd nem egy pszichodráma csoport!

„Manapság az, hogy az ember valamin megsértődik, az, hogy valami bántja vagy kellemetlen helyzetbe hozza, érvként (is) használható intellektuális vitákban. Az embereknek érzelmeik »lettek«, és ezt nem szégyellik megosztani. Azok a mondatok, minthogy »de ez engem bánt«, »de ez elnyomó«, »de ez félelmet kelt bennem«, vagy »de ez történelmi traumákat idéz elő bennem” néha erősebb érveknek számítanak, mint az, hogy lényegi-e az érv, vagy valamit nem veszel figyelembe, vagy akit idézel nem is ezt mondta, stb. Ráadásul ezeknek az érzelmeknek egy irányba kell mutatniuk, mindig a sértődöttség, az elnyomottság érzése, az áldozati szerep megélése kell, hogy a fókuszban legyen. Ilyen hangulatban, ott ahol a közügyekről szóló vitákban mindenki a lelki életét éli ki, ott kompromisszumnak, vagy a másik érveinek figyelembevételére nincs lehetőség, az ilyen vitákban nem lehet előbbre jutni. Aki a másik érveinek akár egy részét is belátja, az árulóvá válik.

Nyugaton, főleg az USA liberális magánegyetemein, továbbá a baloldali újságokban is kezdik felismerni, hogy ami az érzékenység és érzékenyítés nevében történik, az sérti a szólásszabadságot és ellehetetleníti mindenféle vita lehetőségét. Nem fogom itt felsorolni, hogyan kell triggerwarning-ot alkalmazni, ami annyit tesz, hogy jelezni kell, hogy egy szöveg akár még sértő megjegyzést is tartalmazhat, még irodalmi alkotások esetében is, sem azt nem ragozom, mennyire tartanak a professzorok, hiszen minden mondatukkal olyan veszélyes terepre tévedhetnek, mintha bombával az övükben próbálnának tojáshéjakon lépkedni. Ezekről már írt a Vox, az Atlantic és aSpectator is. Természetesen ezek a viták nem képezik le a nyugat-európai és pláne nem a hazai közélet légkörét, lehet rájuk legyinteni azzal, hogy ezek csak marginális radikális csoportok minden alapot nélkülöző butaságai. Azt azonban nagyon is jól illusztrálják, hová fajulhat, ha egyetlen legitim beszédmódnak tekintjük a napról napra bővülő identitásokkal és érzelmekkel terhelt politikai diskurzust. Amikor ugyanis a politikát nem abból a szempontból vizsgáljuk, hogyan segíti elő a közösség életét, hanem helyette az a szempont uralkodik el, hogy a különböző identitás és/vagy szociális helyzetekben lévő egyének egy részének milyen érzelmi változásokat jelent, akkor feladjuk a politika lényegi célját, vagyis csak és kizárólag a saját életünkön akarunk változtatni.”