Rysa Walker: Időcsapda

„Biztos említettem már, hogy ami engem a legjobban idegesít egy karakterben az a butaság. Kate nem vihetné el a fődíjat, de tuti, hogy a top5-be röhögve bekerülne. Eléggé spoileres leszek, szóval akit érdekel a sztori, ezt a bekezdést hagyja ki. Tehát itt van Kate a tizenhét éves gyökér, akinek természetesen az a feladata, hogy megmentse a világot, mert nyilván egyedül ő képes rá, és persze, hogy olyan különleges időutazói adottságai vannak, amit még senki sem látott. Meg van egy főgonoszunk, aki elment a múltba azzal a céllal, hogy ő lesz a menő srác, mert létrehoz egy új vallást, és akkor a saját idejében majd ő lesz az istenkirály. Beleavatkozik a dolgokba, megváltozik a jelen, eltűnnek Kate szülei, az anyja meg sem születik, az apjának másik családja van, és Kate is csak azért ússza meg, mert a nyakában csillog az amulett, ami megvédi. A főlibánk épp a suliban van, amikor ez történik, elájul az osztályteremben, de semmi baj, mert jön az ügyeletes helyes srác, akit még sosem látott, de ő majd kikíséri. Ám ahelyett, hogy Kate a két sarokra lakó nagyanyjához rohanna, aki mindennel megismertette, és akinél tudja, hogy biztonságban lenne, beavatja a titkába azt a srácot, akit még csak tíz perce ismer, mert ez a leglogikusabb lépést. A srác, Trey meg naná, hogy nem a legközelebbi elmegyógyintézetbe viszi a csajt, hanem elhiszi minden szavát, mert ez így működik. Velem is minden nap előfordul, hogy időutazók bukkannak fel a munkahelyemen. Miután jól megbeszélték, hogy megkeresik Kate szüleit, rögtön egymásba is szeretnek. De tényleg, már aznap halálosan szerelmesek egymásba, mert ez így szokott történni.

Természetesen mit sem érne egy YA sztori szerelmi háromszög nélkül, a másik srác állítja, hogy ő meg Kate halálosan szerelmesek egymásba, csakhogy az egy másik idősíkon történt, erre pedig Kate nem emlékszik. A normális reakció persze nem az, hogy jól belerúgunk a zaklatónkba és elfutunk, dehogy. Ehelyett mélyen a szemébe nézünk, és elmélkedünk azon, milyen szép is a szeme, és egyébként is, van benne valami vonzó. Meg persze jól csókol.

A könyv fele nagyjából semmiről nem szól, csak hogy az ügyeletes elmebajosunk gyakorolja az időugrást, meg találkozgat Treyjel, akivel teljesen komolyan gondolja a halálos szerelmet. A végére már-már azt hittem, meg fogom érteni az egészet, és volt egy elég izgalmas jelenet is, de aztán persze a lezárás mindent elrontott.”